22. nap - Villares de Orbigo – Astorga

Régen volt ilyen kellemes napom. Reggel csak ½ 8-kor indultam, laza reggeli a helyi bárban, nyoma sem volt a tegnapi zord időnek, ragyogó napsütés, gyönyörű táj, kellemes madárcsicsergés és az a tudat, hogy ma maximum 16 km-t kell megtennem, hogy beérjek abba szép kis városba, ahol Dóra, a magyar hospitalera vár.

Nem hogy sétáltam a szikrázó reggeli napsütésben, hanem szinte andalogtam. Mindenki elrohant mellettem. Bántam én?! Dehogy! Utólért 2 magyar zarándok, váltottunk néhány szót, de nem akartam visszafogni őket a saját tempójukban én meg a világ minden kincséért sem voltam képes gyorsabb tempóra kapcsolni. Siettek. Elég hamar Compostellába kellett érniük a repjegy miatt. Szerencsés vagyok, nem kell rohannom. A lány 2 napja kezdte Leonban a zarándoklatot.

Az egyik faluban (Santibanez de Valdeiglesias) láttam egy templomot, amelyet még csak 25 éve építettek, de simán lehetett volna 2-300 éves is. Az antikolás egész jól sikerült. És láttam egy idős házaspárt, aki akkor indultak az áruikkal, egy pick-upban, bíztam benne, hogy akkor ma van a piac Astorgában és talán még elcsíphetem a spanyol kisvárosi piac hangulatát. Kellemes lankás dombokon, szép tájon haladva lassan elértem azt a pontot ahonnan már rá lehetett látni Astorgára. Messziről is kellemes látvány volt, a kimagasló katedrálisával. És a háttérben a néhol még havas hegycsúcsokkal. A teleobjektívvel próbáltam közelre hozni a távolt. Lassan beértem San Justo de la Vegába, amit már azért vártam, mert Dóra állítása szerint az egész Camino legjobb tortilla-ját lehet enni az Oázis  nevű bárban. Hát, gondoltam, hogy kipróbálom. Frissen nekem csinálták és tényleg isteni volt. Laza, elég sok hagymával és ilyen ízvilággal még nem találkoztam a tortilla pusztításaim során. Közben letelepedett mellém Francz az osztrák, akivel a 4. vagy 5. napon aludtunk egy szobában és örömmel közölte velem, hogy milyen sokat fogytam. Ennek én még jobban örültem, mint ő. Tényleg fogytam, a mértékét nem tudom, de én magam is érzem. Beszélgettünk egy ausztrál lánnyal, majd mindenki ment a maga útjára. Ők Astorgán túl, én csak Astorgáig. Innen kb. 40 perc alatt értem be a városba. Az első albergue az ahol Dóra már várt. Soha nem találkoztunk még, csak leveleket váltottunk, adott néhány jó tanácsot, biztatott. Nagyon aranyos volt. Nem csak velem, mert később befutottak más magyarok is, velük is, és tekintet nélkül a nemzetiségre mindenkivel. Engem ebéddel és vörösborral várt, ismeretlenül. Teljesen meghatódtam. Már mástól is hallottam, hogy ilyen, de egészen más volt megtapasztalni. Érdekes élet ez a hospitalera lét, de erről majd később.

Az albergue már első látásra is átvette az első helyezést az eddigi Vendosaitól. Emlékeztek, mennyire dicsértem azt ott akkor. Na, ez sokkal jobb. Hatalmas, nem is emlékszem pontosan hány férőhelyes, pedig kérdeztem, de 160-170 körüli. Már 11-től nyitva van és nagyon felkészülten fogadja az 5 hospitalera és hospitalero (a segítő férfi megfelelője) a fáradt vándort. A szobák első osztályúak, kényelmesek, mindenhol segítő táblák és ábrák vannak. A szintek különböző színűek, a szobáknak neveik vannak, a Camino különböző település nevei. Én a Roncesvallesban laktam, köszönhetően a „kis” protekciómnak, egy 4 ágyas szobában. Modern fürdőszobák szintenként, felszerelt konyha és ebédlő, hatalmas a városra néző terasz, sőt teraszok, számítógépszoba ingyenes internettel, WIFI, társalgó, hangulatos zenével, néha egyházi zenével. Szóval tátva maradt a szám. És mindezt 5 fő üzemelteti. Délelőtt takarítanak, és 11-től mosolyogva fogadják a néha nyűgös zarándokokat. Segítenek minden ügyes-bajos dolgukban. Le a kalappal. A Servias de Maria, Astorgai Jakab-út Egyesület üzemelteti. 6 € egy éjszaka ára. A mosás, szárítás szintén 6 euró, de ezért 3 órán belül visszakapod a ruhád összehajtogatva. Át is mosattam minden ruhámat.

Dóra estig szolgálatban volt, de azért mindig volt egy-két kedves szava, ha összefutottunk az épületben. Ellátott térképpel, hasznos tanácsokkal, hogy hol, mit, mikor érdemes és lehet megnézni. A piacot még elértem, tényleg remek volt a hangulata, csináltam is néhány fényképet, mint ahogy a zarándokszállásról is. A piacon összefutottam a koreai csapattal is, akik a tanácsomra ott szálltak meg ahol én. Ennek egyenes következménye volt, hogy délután megint közös kajálás volt, csak most a kanadai srác (aki valahol máshol aludt) helyett egy fiatal kanadai lány szállt be a csapatba. Vele is már jó néhány napja azonos tempóban haladunk. Nagyon aranyos kiscsaj volt. Steak volt a menü és zöldségek, tészta és minden más finomság. Most visszafogtunk magunkat és sokkal kevesebb bort pusztítottunk el, csak 3 üvegnyi fogyott. Közben szereztünk olyan pecsétet a credenciálunkba (zarándok útlevél), amilyennek kevesen büszkélkedhetnek. Klein úr Németországból egy sajátbejáratú „ Freunde Des Alkohols Presidente” feliratú bélyegzővel látott el bennünket, a remek hangulatra való tekintettel. A siesta végére mi is befejeztük az evést-ivást és nekivágtunk a város közös felfedezésének. A csoki múzeum volt az első cél, de a legnagyobb sajnálatunkra zárva volt, pedig nem kellett volna neki. Így a szomszédos édességboltban vettünk néhány helyi érdekességet, édességet és azt úgy ázsiai módon eleszegettük. Persze közben hatalmasakat nevettünk, hülyéskedtünk. Hatalmas volt a hangulat. Az egész nap ilyen emelkedett jókedvben telt el.

Este ½ 8-ig csavarogtunk, élveztük a napsütést, a poénokat. Azt hiszem ez a Caminom eddigi legjobb napja volt. És szerintem nem is lehet ezt már felülmúlni. Ez volt a csúcspont. Este 8-kor indultunk Dórával az esti „pub” túrára. Nagyon hangulatos 2 kis helyet mutatott. Megittunk 1-1 pohár bort és órákig beszélgettünk. Sokat mesélt az itteni életéről, a miértekről, az albergueről. Azt hiszem ez a munka, pont az ő beállítottságának, lelkének való. Én megdöbbentem néhány dolgon, de hát mindenki másként látja, éli meg a világot. Jó volt kicsit látni, hogy más, mások, hogyan gondolkodnak a világról. Dóra tényleg olyan lelkes, jószívű, mint ahogy ezt már otthon is hallottam és a blogjának az olvasása közben is kiderült. Örülök, hogy megismertem.

Nagyon kellemes este volt. Éjfél után értünk vissza a szállásra, belopóztam a szobámba, hogy fel ne ébresszem az alvó zarándokokat, de ez szinte a lehetetlenség számba ment volna. Úgy horkoltak. Ja, nők voltak!

Hát így telt a zarándoklatom eddigi legkellemesebb napja.

A képek:

https://plus.google.com/u/0/photos/106590437236988503235/albums/5745754009991071361