20. nap - Puente Villarente – Leon
A későbbi kelést, értelem szerűen kései indulás követte. De nem kellett rohannom. Ez a 12-13 km semmiség volt a már edzett lábaimnak. Ragyogó napsütésben gyalogoltam az elején igen kellemes tájon. A második fele az már annyira nem tetszett, mert kicsit iparterületen haladt, de hát tudomásul kell venni, hogy a történelmi városrészek a város belsejében vannak. Körbenőtte őket a 130.000 ember háza és ipar. Ez van.
Leonban 2 nagy szálláshely van. Az egyik egy kicsit távolabb a történelmi városrésztől, ez kb. 20-25 perc laza séta, az önkormányzat üzemelteti és 5 euróba kerül, majdnem 24 órás nyitva tartás mellett. A másik bent a sétálóutcában van és az egyház működteti, este ½ 10-kor kapuzárás. Én az előbbit választottam. Elég korán beértem Leonba és bár 10-13-ig takarítás miatt zárva van, de minden további nélkül le lehetett pakolni és már csomag nélkül lehetett megkezdeni a városnézést. Elég rugalmasak és kedvesek voltak. 170 fős albergueről volt szó, 8 fős szobákban.
Megkezdtem hát a leoni városnézést. Igen régi a város. Már a rómaiak is alapítottak itt várost annak idején. A neve is erre az időre utal, a latin „legio” szóból ered, ami véletlenül megegyezik az oroszlán szó jelentésével is. Értelemszerűen a város jelképe az oroszlán. A középkorban a régi település újjáéledt, állítólag 910-ben alapították újra, majd lerombolták, újjáépítették, ahogy ez annak idején szokott volt.
Nagyon érdekesek a régi városfal maradványok. Természetesen a fényképezőgép dolgozott rendesen. Volt mit fényképezni ebben a városban. Nagyon élveztem a csámborgást. Vasárnap délelőtt volt és még csak éledezett a város, amit én abszolút nem bántam. A szálláshelyen kezembe nyomott térképen bejelölték a legrövidebb utat a belvárosba és a másnap reggeli legjobb utat is hogy majd tudjak csatlakozni a caminos útvonalra. Imádom a kis, girbe-gurba utcákat. Napokig el tudnék bolyongani köztük. A város itt is tele van romos épületekkel. Én azt hittem, hogy ez csak Burgos sajátossága és a kisebb falvak szegénysége. De nem. A katedrális mellett, vagy a Plaza Mayor mellett éppúgy megtalálhatóak a félig düledező házak, mint a külvárosban. Láthatólag itt ez senkit nem zavar. Sétálgattam kb. 2,5 órát, csakhogy meglegyen a kilométerem, majd visszamentem az alberguebe és mostam. A szárítás sajnos csak a fürdőszobában volt lehetséges, aminek az lett a következménye, hogy a ruhák reggelig sem száradtak meg tökéletesen. De persze ekkor ezt még nem tudtam. Megírtam az előző napi elmaradást és feltöltöttem a fényképeket, volt WIFI. Délután 5-kor ismét a nyakamba vettem a várost. Egész más volt a hangulata, megtelt élettel, ami az épületek fényképezését zavarta, de más szempontból meg jobb volt. Lépten-nyomon ismerősökkel futottam össze. Olyanokkal is, akikkel már több, mint 2 hete nem találkoztam. Jó volt újra látni őket. Néhány kedves szó, baráti ölelés, egy-két rövid story és mindenki ment tovább a saját útján. Jajj, nem is mondtam! Az előző este nagy újongva üdvözölt az az ausztrál lány, akinek a lábán varrtam a vízhólyagot úgy kb. 10 napja. Mutatta, hogy már rendbejött és nagyon köszönte, hogy anno ott segítettem. Utólérte a társait is, igaz, hogy napi 40 km-eket kellett ezért megtennie. Elmesélte a társainak, hogy én voltam az, aki segített. Érdekes érzés volt. Félelmetes, hogy pici apró figyelmességekért, szívességekért milyen hálásak tudnak lenni az emberek.
Természetesen a Leoni Katedrális sem maradhatott ki a látniválók közül. Nekem sokkal jobban tetszett, mint a burgosi. Sokkal emberibb, barátságosabb volt. Nem volt túl cicomázva. Láthattok erről is néhány fényképet. Az idő viszont kellemetlenül elromlott, erős szél és néhány csepp eső is megjelent. Már-már azt hittem, hogy szégyenszemre vissza kell mennem a szállásra és le kell cserélnem a szandált bakancsra. De ekkor az egyik holland nő, akivel már többször összefutottam kiszólt az egyik étteremből, hogy nem tartanék-e velük egy pohár borra. Természetesen, ilyen kedves invitálásnak nem tudtam és persze nem is akartam ellenállni. Az elkövetkező ½ órát - 40 percet vele és egy másik olasz nővel, angolul beszélgetve és borozgatva töltöttem. És a rossz idő is tovaszállt ez idő alatt. Tovább csavarogtam és akkor összefutottam a koreai csapattal. Akikkel előtte este közös kajáltunk és próbáltuk a spanyol bortermést elpusztítani. Nem sikerült. Közülük az egyiknek, a doktornőnek el kellett utaznia, busszal előre megy 2-3 napnyi távolságot, mert megy a Himalájába. Most akarják elbúcsúztatni. Közösen tettük meg egy spanyol étteremben.
Az ázsiaiakra jellemző, hogy szeretnek egy tálból cseresznyézni. Most sem az történt, hogy mindenki rendelt egyféle kaját, hanem a helyi specialitásokból rendeltek egy-egy adagot és azt közösen ettük meg. Amikor ezt a fajta éttermi kajálás módot tapasztaltam évekkel ezelőtt, hát mit ne mondjak, zavart. Mostanra megszoktam és ők meg nagyon kulturáltak is voltak. Érdekes témákról beszélgettünk a vacsora alatt. Az ázsiai családalapítás, párválasztás fonákságáról (mármint szerintük is az) ment az eszmecsere. Én eddig azt hittem, hogy a szülői kiválasztás csak a kínai tradíciókban van meg, de most ők elmondták, hogy bizony náluk is ez a divat. Az érzelmeknek nincs jelentősége. Ha esetleg nem akarnak megfelelni a szülői akaratnak, akkor maradnak egyedülállók. És hát persze első a karrier.
Mivel a társaság nagy része a másik (1/2 10-kor záró) alberguet választotta, így 9-kor asztalt kellett bontanunk. Búcsúzkodás és mindenki ment a maga útjára. Az idő megint lehűlt, a bárok, pubok megteltek. Hatalmas élet kerekedett. Én azért lassan a szállás felé vettem az irányt, mert másnap hosszú utat terveztem. A szoba nem volt dugig emberekkel, rajtam kívül csak 4 másik pasi aludt ott. De az ajtót alig tudtam kinyitni, olyan kenguruszag volt. Gondolom az egyik pasi nem találta meg a fürdőszobát – tény, hogy a folyosó másik végén volt. Gyors ablaknyitás és a horkolások ellenére aránylag gyorsan elaludtam.
Fényképek:
https://plus.google.com/u/0/photos/106590437236988503235/albums/5744705815092552401
