24. nap – Astorga – Riego de Ambrós
A mai nap szigorú számokban: 41 km, 10,5 óra tiszta gyaloglás, kiindulási pont 881 m a tengerszint felett, a legmagasabb pont 1518 m, és visszaereszkedés 945 méterre. Számokban csak ennyi de élményekben ma is sokkal több történt.
Reggel ¼ 6-kor keltem, amúgy sem aludtam túl jól, 2 nő és egy pasi volt a szobatársam és az alsó ágyon fekvő nő férfiakat meghazudtoló módon tudott horkolni. Szóval reggel időben keltem, elfogyasztottam azt a laza reggelit, amit Dóra bekészített a hűtőszekrénybe nekem, majd 6 előtt 10 perccel indultam. Én nyitottam az albergue kapuját. Közvetlen utánam indultak még néhányan. Reggel megfigyeltem, amíg tollászkodtam, hogy 10 emberből 7 nem mosott kezet a WC használata után. Aki az alsó ágyon, alattam aludt nő és horkolt, mint egy férfi, az is kijött a WC-ből, bejött a mosdóba, megnézte magát, hogy megfelelő-e az éjszakai sminkje így hajnalban és a csapvíz megengedése nélkül ment tovább aludni. Érdekes és elgondolkodtató. Tegnap este Dórával és a szlovákiai magyar sráccal pont erről beszélgettünk, hogy a kézfogás nem annyira szokás, mint nálunk. De megvigasztaltam a srácot, aki a héten megy haza, mint hospitalero, 2 hónap után, hogy ne aggódjon emiatt. A kézmosás nem annyira elterjedt sem a spanyoloknál, sem pl. az angoloknál. Én amióta olvastam egy tanulmányt, azóta külön figyelem ezt. Sem a franciáknál, sem anno az angoloknál nem tudtam megfigyelni a kézmosás gyakori alkalmazását a WC használata után. Hááát, ez van. Bocsánat a kitérőért. Csak reggel ezt gondoltam fogmosás közben, amíg ez a kb. 30-as, amúgy jól kinéző nő mellettem megnézte magát a tükörben és ment vissza aludni.
Astorgát, rövid, kényelmes séta után, kb. fél óra után magam mögött tudtam. Aludt a város, csak az én felemás túrabotom „francia” tagjának kopogását lehetett hallani. Nagyon kellemes idő volt. Bár hosszú nadrágra és hosszú pólóra öltöztem, okulván az előző napok keserű tapasztalatából, amikor nagyon fáztam, most éreztem, hogy hamar könnyítenem kell a szerelésemen. Ahogy kiértem Astorgából egy nagyon kellemes kis kápolnát találtam. Teljesen emberi volt, emberi mértékű, és aki imádkozni akar, annak teljesen elégséges, hogy úgymond online kapcsolatba kerüljön az Úrral, vagy azzal, akiben hisz. Ezeket a kis kápolnákat sokkal jobban szeretem, mint a hatalmas, fényűző katedrálisokat. Funkcionálisan teljesen megfelelő és itt az egyházi személyek is sokkal egyszerűbbek, sokkal jobban megfelelnek annak az elképzelésnek, amit majd 2000 éve egy Nazareti Jézus nevű történeti személy elképzelt, kitalált és a 12 tanítványának és másoknak hirdetett. Miért kellett ezt elrontani. Jóóóó, hát persze, tudom én az okokat, csak nem értem. Még csak értem is csak elfogadni nem tudom. Miért kell ahhoz arany és pompa, és hatalmasság, hogy valaki hihessen valamiben vagy valakiben. Na, jó, úgy látom megint elgurult a gyógyszerem, be is fejezem, még mielőtt bárkiben valami sértődést okoznék. Csak ezek jutottak eszembe. És a blog írás elején azzal kezdtem, hogy a gondolataimat, érzéseimet írom le. Nem cenzorálom, nem javítok bele utólag. Az aktuális gondolataimat osztom meg veletek. Ha tetszik, ha nem. Ez nem egy irodalmi mű, nem szépítem, korrigálom, nincsenek vele szemben elvárások.
Ha Szt. Jakab látott ma reggel onnan fentről, vagy egy kamera vette volna az arcomat a gyaloglás közben az első néhány órában, hát igen érdekes dolgokat láthattak volna. Folyamatosan nevettem. Nem egyszerűen mosolyogtam, hanem hangosan nevettem. Magamban. Egy pszichológus, lehet, hogy azt mondta volna, hogy „muszájkabát”. Pedig nem lőttem be magam, nem voltam részeg, csak újra és újra átéltem az elmúlt 2 nap eseményeit. És nagyon élveztem. Még most is, hogy írom ezeket a mondatokat, nevetek. Azokat a szituációkat, mondatokat, élményeket nem lehet leírni, amelyek értek az elmúlt két napban, csak átélni lehetett. És az jó, ismét jó és szerintem 2 év múlva is jó lesz! Ez az, ami megfizethetetlen! Tudjuk, a többire ott van MasterCard!
Így telt a napon első, könnyebbik része. 9 körül beérkeztem egy faluba, azt hiszem Santa Catalina de Somozába, de most erre nem mernék megesküdni, nincs is jelentősége, és a hajnali reggelim ellenére bevágtam egy laza villásreggelit. Annyira jól nézett ki! És köztudott, hogy mindennek ellen tudok állni csak a kísértésnek nem, főleg ha a hasamról van szó! Az olasz bringás csapat, amikor meglátta a „reggelimet” viccelődtek, hogy ez még ebédnek is sok. Akkor még nem tudták ők sem és én sem, hogy ez lesz az ebédem is. Sült bacon tükörtojással és krumplival. Csak, hogy csöpögjön a nyálatok, már csak csináltam egy fényképet róla! Húúú, de gonosz vagyok most!
A 2. reggeli után könnyítettem a szerelésemen és jól tettem. Már reggel óta megtettem vagy 10 km-t és szinte észrevétlenül emelkedtem is vagy 100 métert. A távolban még elég komolynak tűnt a magasság, amit ma le kellett küzdenem, de hát nem volt más választás. Nagyon szép tájon mentem ekkor, de nem gondoltam, hogy ez még semmi sem lesz ahhoz, amit majd délután fogok látni. Élveztem. Annak ellenére, hogy szép lassan, komótosan de emelkedett a terep.
Rabanal de Caminóban volt néhány nagyon kellemes szállás, ahol meg lehetett volna szállni- A helyi albergue tulajdonosok mindent meg is tettek, hogy ott maradjak, de ellenálltam, még a WIFI-nek is! Nagyon korán volt még, és a csúcs elérése után következő igen tetemes, mintegy 1000 m-es ereszkedést nem akartam 1 nap alatt megtenni, kímélendő a térdem és a vágott lábam. Jól gondoltam. Ezért az volt az elképzelésem, hogy El Aceboig lesétálok. Igaz, hogy ez 37-38 km, de bevállaltam. Persze az élet azért megint beleszólt egy kicsit, de ezt majd később!
A Cruz de Ferroig és még utána is kb 4. km-ig emelkedő üzemmódba kellett kapcsoltam továbbra is. Itt már nem az az óvatos emelkedés volt megfigyelhető, mint korán reggel. De már nem okozott gondot. Azért nem rossz edzés ám ez! Sem lelkileg, sem erőnlétileg. Magamon is meglepődtem mennyire jól bírom a gyaloglást, az emelkedőket ezzel az irdatlan súllyal a hátamon. A Cruz de Ferro, egy vaskereszt a 11. század óta van itt bizonyítottan, (bár az eredetit 1976-ba n bevitték az Astorgai Camino múzeumba) és azóta kultikus hely. A zarándokok itt évszázadok óta egy követ helyeznek el, amit otthonról hoznak és ez a kő jelenti a belső, lelki teher elhagyását. Ciki, de én nem hoztam otthonról követ, nem akartam itt semmi lelki terhet letenni. Pedig ismertem a legendát. Lehet, hogy én nem vagyok alkalmas a zarándoklatra. Lehet, de attól még nagyon jól érzem magam. Nem éreztem, hogy bármilyen lelki terhet le kellene tennem. Vessen meg érte, aki akar! Az tény, hogy iszonyatos mennyiségű kő van már ott. Ha mindenki megszabadult volna a lelki terheitől aki letette a kövét, akkor a világ nagyon boldog lenne. De nem az! Szóval, rám semmi különösebb hatással nem volt. Sőt még iható vizet sem találtam, pedig a vízkészletem, már fogyóban volt, jaaa, és még egy kuka sem volt a közelben. Ez apró dolog, de itt mindenki megáll, eltölt egy kis időt, felfrissül, esetleg eszik valamit és a szemetet vagy tovább viszi, vagy ahogy a nagytöbbség teszi, eldobja. Már megint csak háborgok!
Mielőtt elértem ezt a kultikus helyet van egy falu,, amelyről én azt hittem, hogy tényleg az. De valójában csak néhány rom, már nem is romos ház, csak rom, egy albergue és egy étterem. A neve: Foncebadón. Hát itt nem annyira szerettem volna megszállni, persze nem is terveztem, csak ha a lábam kényszerített volna. De nem tette!!!!
A vaskereszt után van egy „falu”, a neve Manjarin, ahol egy ház van és 1 lakos! A neve Thomás. Pont ebédelt, amikor megérkeztem és mondta – persze spanyolul, de megértettem – hogy menjek be szolgáljam ki magam itallal, kávéval frissítővel, vízzel. Adományos alapon meg az egész. Annyit dobsz be amennyit akarsz. Üzemeltet egy alberguet is, pottyantós WC-vel és vezetékes víz nélkül, fürdési lehetőség nincs. Érdekes. De nagyon hangulatos. A templomos lovagok hagyományát őrzi. Persze tovább mentem. Ellátott egy csomó jó tanáccsal, hogy a következő szakasz nagyon nehéz lesz és csak lassan óvatosan, szerpentinezve haladjak, és a kalapomat le ne vegyem, mert most már nagyon meleg van. Ilyen emberek is vannak.
Amikor elhagytam Thomás házát, akkor összefutottam egy amerikai lánnyal, aki viharzott lefelé rendesen. De láttam, hogy sántikál. Elkezdtünk beszélgetni, ez kb. 2 körül lehetett és nem gondoltam, hogy este fél hatig együtt rójuk majd a kilométereket. A szokásos kérdéseken túl is beszélgettünk, bár igen nagy erőfeszítésembe került, hogy megértsem az amerikai angolt. Még a brittel is igen hadilábon állok, de ő nagyon türelmes volt. Folyamatosan fékeznem kellett a nőt. Rohant. Hiába mondtam neki, hogy lefelé soha nem rohanunk, viccesen mondta, hogy az amik vérében van a rohanás. Igen hosszú és kegyetlen szakasz következett lefelé, amikor végre elértük a csúcspontnak számító 1518 métert. A táj az valami félelmetesen gyönyörű volt. Sajnos a fényképek nem adják vissza, bár használtam becsülettel. Amikor elérkeztünk a sziklás lefelé menethez, kölcsön adtam a „francia” botomat, hogy valamelyest tudja csökkenteni a térdére nehezedő terhelést. Hálás volt érte.
Az időjárás az kellemes meleg volt. 28-30 fok, árnyék nélkül, de kárpótolt a táj. Kicsit Svájcban éreztem magam. Kicsit az arcomat meg is fogta a nap, pedig be volt kenve. ½ 5 körül, amikor a lány már nagyon számolta a hátralévő métereket beértünk a célfaluba, El Aceboba. Ez már közel 38 km-re volt Astorgától, ahonnan mind a ketten indultunk. A falu elején 35 euróért kínáltak szobát, ami már csak elvi okokból sem jöhetett szóba, a 2 albergue pedig teli volt. Sok választás nem maradt: próba szerencse a következő faluban, aminek Riego, de Ambrós volt a neve és alig volt 4 km-re. Erőt öntöttem a lányba, aki mellesleg most végzett az orvosin és most csinálja a rezidensi vizsgáját, a gyakorlatát pedig Qutemalában spanyol nyelven végezte. Abszolút nem éreztem fáradtságot, fásultságot, nem különösebben fájt a lábam, elég jól viseltem a hőséget. Jó edzés ez a Camiono!!!
½ 6 körül beértünk a faluba, ahol volt szállás. Olyan, amilyen, de ágy volt és zuhanyzási lehetőség. Ennyi kilométer után már ne válogat a vándor. A következő falu meg amúgy is 6 km-re volt.
Egy kis pihegés után észrevettem, hogy nagyjából kiürült az albergue. Eszembe jutott, hogy szó volt valami étteremszerű képződményről a faluban, mert bolt az nem volt, így gondoltam, hogy mindenki oda ment. Nem volt túl nagy a falu, így 5 perc alatt megtaláltam. Mindenki ott vacsorázott. Volt egy kis értetlenség a fejemben, amikor megláttam a pincért. Ugyanaz a fazon volt aki, a zarándokszállást üzemeltette. 1 pillanat és összeraktam a képletet. Saláta, disznósült, krumplival és a végén jégkrém volt a zarándokmenü, 10 euróért. Mivel jó régen volt a bacon és tükörtojás ezért igen jól esett. Egy üveg bort is kaptam hozzá, ami ugyan nem volt olyan jó, mint eddig, de azért kiürült a palack.
Visszasétáltam a szállásra és azóta nektek írom a mai napom. de már befejezem, mert holnap sem lesz rövid nap és igen jól fog esni most a pihenés!
Fényképek:
https://plus.google.com/u/0/photos/106590437236988503235/albums/5747211657200827137
