Camino

38. nap - Muxia - Finisterra

Emlékeztek még, hogy az első blogbejegyzés végén milyen képet raktam be?

Na, azt most kiegészítettem egy picit!

Hát, eljött az utolsó gyaloglós nap reggele. Korán akartam indulni a mai 28-29 km-nek, de olyan zuhi volt hajnalban, hogy inkább vártam. 6.50-kor már az eső visszább vett az agyaraiból és el tudtam indulni. Persze nem volt könnyű, mert még csináltam néhány fotót a kikötőben és ahogy elhagytam Muxiát ott is. Lassan haladtam, de nem zavart. A hanghatással együtt pazar volt. Ha kellemes lett volna az idő, akkor ezen a partszakon bizony nagyot lehetett volna fürdeni. De nem így alakult, majd legközelebb!

Az indulástól számított egy órán belül az idő is kezdett kellemessé válni. Kicsit eltávolodtam a parttól és kellemesnek mondható túrázásra pont alkalmas idő volt. Egy helyen volt egy félrevezető plusz, be is néztem, így kicsit túlóráztattam a lábaim, kb. 500 m oda és majd vissza. De mit számít ez 920 km-nél? Belefér! Bele kell, hogy férjen! Nem sok zarándokkal találkoztam akik Finisterra felé gyalogolt volna. Szembe még senki nem jött, olyan 9 óráig, fél 10-ig. Teljesen nyugodt volt a környék, kiválóan alkalmas a gondolkodásra. A két város között egyetlen albergue sem volt, csak félúton volt egy kávézó, illetve itt egy kis hotel is működött. Itt be kellett szerezni egy pecsétet, egy kávét és egy szendvicset.

Az ellenkező irányba haladókkal ezen a környéken találkoztam, kb. 20-25 fő volt, aki Muxiába igyekezett. Köztük egy magyar hölgy, aki most a portugál utat tette meg és igen érdekes élményekről számolt be.

Az éjszakai eső, igen izgalmassá tette az útvonalat, hatalmas pocsolyák, csúszós szakaszok váltogatták egymást. Volt aszfalt is, de nem az volt a jellemző. A táj viszont valami csodás volt. Mint egy jutalom az elmúlt 5 hétért. Nagyon bírtam! Kis rendezett falvak, gondozott földek, fenyőerdők, eukaliptuszerdők és ahogy kezdtem visszatérni a partra ismerős morajlás. Látni még nem láttam az óceánt, de hallani már lehetett! És előbb-utóbb láttam is. Csináltam itt is néhány képet.

Órákig nem találkoztam senkivel. Méltó lezárása volt az elmúlt időszaknak, volt idő végig gondolni a különböző szakaszokat, tájakat, mi tetszett és mi nem, kikkel találkoztam, kikkel barátkoztam össze, milyen események voltak, egyáltalán, mi történt amióta Saint Jean Pied de Portból elindultam? Jó, hogy ezen a napon egyedül voltam. Az egész út alatt jó volt, hogy ha akartam, akkor simán tudtam egyedül lenni, még akkor is ha esetleg csapatban vagy társsal gyalogoltunk. Vagy gyorsított az ember vagy lassított és ezt mindenki az „egyedül lenni akarásnak” tudta be. Soha semmi sértődés nem volt belőle. Az egyik nagy élménye az volt, hogy tudtam magammal foglalkozni, gondolkodni, megélni, átélni dolgokat. Senki nem zavart!

Délután kettőre terveztem a megérkezést, de ahogy közelítettem a cél felé azt vettem észre, hogy akaratlanul is lassabban megyek. És nem a fáradtságtól. Mint az agyam nem akarta volna, hogy vége legyen. Teljesen belassultam, tekergettem a fejem, hogy minél többet lássak, tapasztaljak meg, amíg lehet. Nem siettettem a célba érést! Azt hiszem nem akartam, hogy véget érjen! Az utolsó 500 méteren még eleredt az eső is, de amíg régen bosszantott, hogy mi a csudáért nem bírt már ki egy kicsit, most rezignáltam vettem tudomásul és beálltam egy ház lépcsőjére. Ennyivel is tovább tartott az út. Néhány percig esett csak.

Az előre kiválasztott, WIFI-vel rendelkező alberguebe csak ½ 3-kor értem, de ki bánta?! Itt kedvesek, aranyosak voltak, jó volt a szállás, új, modern, nagyon tiszta és még törölközőt is adtak az ágynemű mellé. 12 euro volt. Elmagyaráztak mindent, hogy mit hol találok meg a városban, hogy jutok ki a sziget csúcsára, a világítótoronyhoz. Honnan indul a busz vissza Santiagoba, stb.

Letettem a hátizsákot, lepakoltam és beálltam a zuhany alá. Ekkor tudatosult bennem, hogy vége! Sokan kérdezték már, hogy mit éreztem ekkor, Örömet, boldogságot, ürességet, céltalanságot, szomorúságot, fájdalmat, eufóriát, elégedettségérzést? Már 2 napja ezen gondolkodom, de nem tudom megfogalmazni, pedig higgyétek el sokat gondolkodtam rajta. Azt gondoltam, hogy egy-két óra vagy egy-két nap alatt letisztul az érzés, de még nem.

Az biztos, hogy nagyon hiányzik az a ritmus, amiben több mint 5 hetet léteztem. Nem kell keresnem a sárga nyilakat, a fésűskagylót, az imbolygó hátizsákokat, vagy a hajnali lámpa fényét a zarándokok kezében. Nem kell kalkulálni, hogy mennyi legyen a mai gyaloglás, nem kell alberguet keresni. Olyan egyszerű volt minden. Nem kellett a politikával, a mindennapok problémáival foglalkozni. Az volt a lényeg, hogy legyen tiszta, száraz ruhám. És a láb rendesen legyen ápolva. Az elején még foglalkoztatott, hogy legyen nálam kaja, ha esetleg nem tudok hol enni. De ez hamar elmúlt.

Az biztos, hogy én mindig is szerettem az ilyen ritmusos dolgokat, de ugyanakkor nem szeretem, ha valami unalmas. Hát ez nem volt az. Minden nap új arcok, új kapcsolatok, új táj, új emelkedő, majd lejtő. Aki azt mondja, hogy ez az út unalmas, az valamit nem jól csinál! Minden nap tele volt izgalommal. Én még a Mesetat is élveztem, abban is megtaláltam a szépet, a kihívást, az izgalmat.

Oly mértékű volt a szabadságérzés, ami a mindennapokban otthon elképzelhetetlen, pedig én azért elég jól meg tudom magamnak teremteni a szabadságot. Ez biztos, hogy hiányozni fog, de az itt megélt élmények egy darabig biztos kárpótolnak majd és ha kiürül ez a tarsoly, hát el kell jönni újra!

Nem fogok, illetve nem tudok nagy megvilágosodásról beszámolni. Nem tértem meg, nem lettem gyökeresen más, nem vezetek be forradalmi változásokat az életemben, de picit változtam, mint ahogy az ember a minden napokban is változik, csak esetleg nem veszi észre. Itt koncentráltabban jelentkezett ez és jobban észrevette az emberfia, mert volt ideje magával törődnie, volt ideje gondolkodnia.

Sok dologban megerősített ez az út, hogy sok-sok mindent jól csinálok. Még akkor is leírom ezt, ha esetleg valaki(k) nagyképűségnek érzik, de ez fogalmazódott meg bennem. Hogy csak néhány banális példát említsek:

Készülj fel a feladatra – általában ez nálam meg szokott lenni – most is alaposan felkészültem. De nem mindenkinél láttam ezt. Volt is szenvedés rendesen.

Tudd, hogy mit vállalsz – tudtam, nem becsültem alá a feladatot, nem is ért negatív meglepetés.

Adj időt a dolgokra – adtam, elegendő idő volt a felkészülésre, tervezésre, végrehajtásra. Aki nem ezt tette, az rohant, kínlódott, szenvedett, rövidített, feladta.

Ne kapkodj – a kapkodásnak mindig hibázás a vége. A 0. napon így hagytam el a napszemüvegem – nem vettem másikat, sokszor eszembe jutott, nem is kapkodtam.

Amikor van idő, készülj a holnapra – így elmaradtak a reggeli kapkodások kvázi hibázási lehetőségek.

Úgy indulj a napnak, hogy ellenőrzöd önmagad, a dolgaidat – nem is ért meglepetés.

Ha tudatosan bevállaltál valamit, akkor azt tudatosan vidd is végig – kevesen vállaltak 16-17 kg-os zsákot. Nekem a technikai felszerelés fontos volt, komfortosabbá tette az utat, így nem nyögtem a súly alatt. Nem rám akasztották, én vállaltam.

Szánj időt magadra – ez vonatkozik a testre, de lélekre is. Lábápolás – gondolkodás, hogy csak a 2 legfontosabbra gondoljak.

Nyitottság – eddig sem voltam zárkózott, egyedül a nyelvi problémák gátoltak (de csak 1 picit). Ellenben láttam olyanokat, akik csak magukba fordultak. Soha senkivel nem beszéltek, megérkeztek a szállásra délután egykor és fél óra múlva már feküdtek a hálózsákba bebújva és másnap reggelig ez volt a program. Megőrültem volna. De lehet, hogy csak a nagyon nagy bűnük miatt akartak vezekelni. Lehet, hogy én azért nem vezekeltem, mert nincs bűnöm?!!!! J

Itt még lehetne sorolni sok-sok oldalon keresztül a dolgokat, de remélem ennyivel is beéritek.

Örömet éreztem, mert egy nagy feladatot végrehajtottam. 920 km gyaloglás azért nem volt semmi. De őszintén szólva félelmetesebben hangzik, mint megcsinálni, persze a fenti szabályok betartása mellett. Örültem, hogy a lábam nem vacakolt túl sokat. Nem mondom, hogy nem fájt, de elviselhető volt és azt hiszem ez volt a legnagyobb kockázati tényező az út (főleg) elején. Örültem, hogy betartottam bizonyos szabályokat a lábbal kapcsolatban így problémám nem volt. Nagyon csúnya sérüléseket láttam, véres lábakat, persze vacak cipők és rohanó lábak miatt. Sokan sajnálták az időt a 2 óránkénti, vagy esetleg óránkénti megállásokat, zokni cseréket. Én nem.

Örömet éreztem, hogy sok érdekes emberrel ismerkedtem meg, és azt hiszem kötöttem is néhány barátságot. Megismertem más kultúrák szokásait, gondolkodását, hozzáállását a világhoz.

Örömet éreztem, mert szebbnél szebb dolgokat láttam, tájakban, városokban, épületekben.

Örömet éreztem, mert finom ételeket kóstoltam meg és remek borokat ihattam. Pedig nem vagyok (voltam) boros.

Boldogságot éreztem, mert itt voltam az óceán partján, gyalogszerrel jöttem ide, saját elhatározásból, saját erőfeszítésből, és sok ember hitetlenkedése ellenére is megtettem ezt az utat. A jelentős túlsúly és méretes zsák ellenére is megcsináltam.

Boldogságot éreztem, mert MEGCSINÁLTAM! 1996. szeptember 15-én éreztem ilyet, amikor beköltöztünk az új házba, melynek az ötlete 2 évvel korábban pattant ki a fejemből, és nem kevesebb nehézség volt menetközben, mint most, sőt! Igaz, hogy csak a földszint volt lakható és még minden tele volt dobozokkal, de emlékszem a pillanatra, amikor az első este lefekvéskor a nappaliból (ami akkor még hálóként is funkcionált) végignéztem a lakáson.

Boldog voltam, mert megcsinálhattam. Adottak voltak a feltételek. Időm volt rá, pénzem is, a hátországgal nem kellett foglakoznom, mert azt rendezte a feleségem, ezért hálás is vagyok neki, nem kicsit! Az időpont kiválasztása is jó volt, nem volt sem hideg, sem meleg (semmi extrém).

Ürességet is éreztem, mert mit fogok csinálni holnap? Ha nem gyalogolok! De lassan ez az üresség érzet kezd elmúlni, mert ki fogok találni új célt, célokat. Csak úgy, ott akkor ez is bennem volt. Még nem akartam, nem tudtam foglakozni a holnappal.

Szomorú is voltam, mert nem fogok már találkozni soha egy csomó emberrel, megszűnik ez a nagyfokú internacionalista lét, az összetartozás élménye, hogy mindenki ugyanazt az utat járja be annak ellenére, hogy mindenki a sajátját járja, éli meg.

Hiányozni fognak a ’Hola’-k, ’Buen Camino’-k, az ölelkezések a „régi” ismerősökkel, a közös vacsorák, borozgatások, a helyi lakosok kedvességei, gesztusai, iránymutatásai, apró figyelmességei, szóval minden, ami itt volt az elmúlt 5 hétben.

Hiányozni fognak a reggeli, hajnali madárcsicsergéses első 10 km-ek, az óceán morajlása, a hullámok döreje, ahogy a sziklákhoz csapódnak, a sirályok vijjogásai, az emelkedők, a lejtők, a kilométerek, a megérkezés elégedettségének pillanatai, a sokszor hideg zuhany frissítő ereje, amely szinte le-, és elmosta az út porát és az út fáradalmát.

HIÁNYOZNI FOG EZ AZ EGÉSZ!

Vissza kell zökkenni a való világba. De még nem akarok, rossz lenne, ha holnap újra mókuskerék lenne. Még aklimatizálódnom kell.

E rövid kitérő után visszatérek az utolsó nap eseményeihez. A tisztálkodás után, összepakoltam a kis hátizsákom, amiben minden létfontosságú technika belefért és elindultam felfedezni a várost és meghódítani a félsziget csúcsát.

A városka nem volt túl nagy, de annál régibb. Sok kis, apró utcából áll és egy gyönyörű kikötőből. A kikötőben egy padon ücsörögve meg estebédeltem, tűnődtem, majd elindultam a világítótorony felé, ami még 3,5 km-re van a várostól. Útközben megtaláltam azt a szobrot, amivel a blogbejegyzést kezdtem. Itt végre elővettem az idáig pihentetett és cipelt fényképező állványom. Jó szolgálatot tett. Csináltam néhány fotót a szoborról és magamról. A világítótorony zárva volt, az időjárás nagyon változékony, néha kimondottan hideg képét mutatta. Érdekes volt, hogy a torony földfelőli része teljesen szélcsendes, de az óceán felőli része igen viharos volt. Az állványt sem mertem felállítani, úgy fújt a szél. Itt szokták az emberek elégetni a ruháikat. Én nem élek ennek a hagyománynak, mert az eredetinek ez már csak ilyen kis majmolása szerintem. Régen ez arról szólt, hogy a zarándok azt a ruhát égette el, amelyben zarándokolt és vezekelt. Ma már csak egy zoknit, vagy egy zsebkendőt, esetleg egy pólót égetnek el az emberek. Ez pedig nem az, ami régen volt, akkor meg minek!

Leültem egy sziklára és élveztem azt az erős szelet, amitől máskor megőrültem volna, néztem a hullámokat és a felhők vonulását. Csodás volt a partszakasz a szikláival, megértem, hogy miért hívják ezt halálpartnak. Több mint egy órát ücsörögtem itt és a gondolataim sokkal gyorsabban szárnyaltak, mint a felhők. Érdekes élmény volt. Szerintem, ha csak egyszerűen turistaként eljövök erre a szirtre nem lett volna ilyen hatással rám. Készítettem néhány fotót, melyek közül 1-2 már is elnyerte a tetszéseteket, ez jó! Amikor visszatértem a szikláról még megittam egy pohár finom bort a megérkezés örömére, meghatódottságára, vagy mit tudom én mire!

Lesétáltam vissza a városba, leültem az alberguebe, hogy megírom a blogot, de nem tudtam. Semmi nem jutott az eszembe, így elhalasztottam és csak ültem, ültem, gondolkodtam. Úgy döntöttem, hogy másnap reggel visszamegyek Santiagoba.

Hááát! Ennyi volt az én El Caminom. Persze lesz még utóélete, de maga Az Út véget ért.

Nagy élmény volt, életem legnagyobb élménye ezt bátran kijelenthetem. Remélem lesz olyan, ami ezt felülmúlja, de ha nem az sem baj, mert ez olyan szuper volt. Már nem halok meg bután, élmények nélkül.

Köszönöm mindazoknak a támogatást, akik hittek bennem, biztattak, azoknak pedig akik kételkedtek, azt, hogy erőt adtak ahhoz, hogy megmutassam, nem vagyok én olyan aki feladja! Bár ez egy fél pillanatig sem merült fel bennem.

Jut eszembe, még egy gondolat. Persze sok fog még a blog lezárása után is, de azt majd csak a kiváltságosokkal tudom majd megbeszélni. Szóval, ami még az eszembe jutott. Aki ismer jól, az tudja, hogy mennyire fejfájós vagyok. Az első nap Saint Jean Pied de Portból úgy indultam el, hogy szétesett a fejem. Az első 100 méter után 2 quarelint kellett bevennem. Kb. ½ óra után elmúlt és azóta semmi fejfájás nem gyötört. A 20 db-os quarelin készletből 18 darab megmaradt. Ki érti ezt! Én nem, de örülök neki. Bocs, ez csak egy apróság, de még ide kívánkozott!

Még majd lesz egy bejegyzés, amiben leírom a felszerelésekről a tapasztalataimat, költségeket, egyéb hasznos információkat, hátha valakinek segítenek az elkövetkezőkben. Persze erre még pár napot várni kell, mert össze kell szednem mindent.

Egy Buen Camino-val búcsúzom el mindenkitől, és azzal, hogy azt kívánom, hogy minél többen követhessétek a sárga nyilat és a fésűskagylót!

BUEN CAMINO!

A mai képek!

https://plus.google.com/u/0/photos/106590437236988503235/albums/5751368100650181361

Még raktam fel néhányat! :)

https://plus.google.com/u/0/photos/106590437236988503235/albums/5752073320318729681

 Az összes fotót megtalálhatjátok itt! 

https://plus.google.com/u/0/photos/106590437236988503235/albums

37. nap – Muxia

Reggel ébredéskor, még mindig vizes minden ruha, főleg a nadrág és hát a bakancs. Osztottam, szoroztam, rohannom nem kell, vizes cuccban meg pláne nem, így maradok egy napot. Csábított a szép környezet és a remek fotózás lehetősége. Anna visszament busszal Santiagóba, így egyedül maradtam.  Az albergueben nem maradhattam, mert csak 28 hely van és az a mai nap érkező zarándokoknak van. Logikus. Kerestem egy kisebb hotelt, röviden megegyeztünk a 25 eurós szoba árban és ott töltöttem a nap nagy részét. Majdnem egész nap zuhogott az eső, így a nagy fényképezésekből és tengerparti sétából semmi nem lett, viszont interneteztem jó sokat.

Este későn feküdtem, nem voltam túl fáradt, de hát mitől is. Így telt ez a pihenő nap. Rövid volt és eseménytelen. De ilyen is kell. Készültem az utolsó gyaloglós, zarándok napra.

Néhány kép!

https://plus.google.com/u/0/photos/106590437236988503235/albums/5751366619735332193

36. nap – Olveiroa – Muxia

5-kor kelés, majd száraz ruha ellenőrzés. Nem száradtak meg. Az egy dolog, hogy az enyém nem, nekem volt másik ruhám, de Anna egyetlen hosszúnadrágja és pulcsija is vizes maradt. Mondjuk nem is értem, hogy lehet 1 hosszú cuccal eljönni, de hát ez nem az én gondolkodásom. Az én hosszú nadrágom rendben volt, csak a pólóim maradtak vizesek, meg a zoknik, de volt másik, így vizesen beraktam a hátizsákba. Annának meg kölcsön adtam a váltás nadrágom, és pulcsim. Szerintetek, hogy nézett ki, a kb. 155-160 cm-es magasságú nő az én 10 személyes katonai sátorméretű gúnyámban? Hónaljban sem szorította, de nem fázott!

Ekkor még nem tudtuk, hogy ez lesz a legkisebb problémánk. A faluból az elégtelen jelzések miatt csak nehezen találtunk ki, akkor sem a zarándok útvonalon, hanem a biztos aszfalton, ami majd valamikor keresztezi a sárganyilas utat. Kisebb töketlenkedés és útkeresés után már jó irányba is haladtunk egy angol nő társaságában, akinek még lámpája sem volt. 1 óra alatt elértük a sárga nyilakat is és ekkor már sínen voltunk. Itt kellett végleg döntenünk, hogy Finisterra vagy Muxia legyen-e a cél. Az eddig eljutott zarándokok nagy része balra megy általában Finisterreba, én úgy döntöttem, hogy jobbra tartok Muxiába és majd Finisterra lesz a végállomás, mint a föld vége, a világ vége! (Finis Terrea) Ahogy tartották ezt az ókorban. Így stílszerű!

Tehát jobbra tartás volt és a mai napra tervezett 32-33 km-ből már megvolt kb. 5-6 km. Már csak alig volt hátra! J

Ekkor már fel kellett tenni a zsákra az esővédő huzatot, mert igen kezdett szemerkélni. 9 km-nél találtunk egy nyitva lévő bárt, ahol rendesen bereggeliztem, időközben kőkeményen elkezdett zuhogni, tehát esőfelszerelés elő és hajrá! A táj kedves volt és nedves. Zuhogott egész addig amíg Muxiát, meg nem láttam. Akkor abbahagyta. Tényleg szép volt az útvonal, ha laza napsütés lett volna, akkor még jobban élvezem. De mára ezt dobta a gép. Az esőkabát és nadrág a vizet valóban nem engedte be, de a párát sem ki! Csupa víz voltam, kívül-belül.

A bakancs elég jól bírta addig a pontig, amíg egy sűrű növényzetes mezőn kellett átmenni. Na, itt átszakadt a gát, a goretex rész átázott, és még volt hátra vagy 2 óra. Éreztem és „élveztem” a vízben tocsogást. De menni kellett. Muxia előtt megszabadultam az esős felszereléstől, de mindenem csupa víz volt. A pólókat le, a csupasz felsőtestre a pulcsi, ami eddig tartalékot képezett, fel. A nadrág cserével nem bajlódtam, már közel volt a szállás.

Délután 5-re egész klassz idő lett, bár fújt a szél rendesen. Ekkor tudtam néhány nagyon jó fotót készíteni. Élveztem ezt a részét. Nagyon hangulatos az óceán part, igazán kedvelem. A látvány, a hangok, a tenger morajlása, a sirályok visongása, a víz illata, így együtt nagyon élvezetes. A fényképek csak egy pici részét tudják közvetíteni.

Közértes vásárlás és vacsora, kenyér, sonka, oliva, paradicsom és egy kis bor. A nehéz délelőtt után kellemes délután volt és csodálatos esti fényképezés (most itt az estén a 9 órát értsd, 10 után még nappali világosság van), korai lefekvés.

Képek:

https://plus.google.com/u/0/photos/106590437236988503235/albums/5750908352537245729

35. nap – Negreia – Olveiroa

A reggeli korai indulás, nem annyira sikerült, mint gondoltam. Egyszerűen nem ébredtem fel magamtól a szokásos időben. Na persze így sem sütött a nap a hasamra, mert 6.40-kor már kopogtattam a járdát a botjaimmal. Az első sarkon – jó üzleti érzékkel megáldott – bárt találtam nyitva a hajnali óra ellenére is. A bár fogalmán itt ne azt értsétek, mint otthon értenénk, hanem minden presszó, kávézó, kocsma, büfé, reggelizőhely gyűjtő neve. Ahol lehet szendvicset kapni, tortillát enni, és persze kávét inni. Persze vannak ütősebb italok is, de a zarándok csak este iszik, akkor is keveset. J Szóval ez a bár, nagyon jó helyen volt és nagyon jókor volt nyitva. Mivel a tegnap délutáni, kora esti pizza elég rég volt, így fel sem merült annak a kérdése, hogy kihagyom. Én voltam ugyan az első, aki betoppant, de sorra érkeztek a zarándokok. Köztük a koreai lány is, aki tegnap nem ért utol és egy másik albergueben szállt meg. Megérkezett más régi ismerős is, egész szép kis csapat gyűlt össze.

Kifelé haladván a városkából egy elég szép kapun kellett áthaladni, az egész város legszebb része volt. Találtam egy nagyon érdekes szobrot, lefényképeztem mindkét oldalról, nagyon beszédes. Kíváncsi vagyok, hogy nektek mit mond? Én elgondolkodtam rajta elég sokáig.

A táj megint csak kellemes arcát mutatta, több volt a fedett terepszakasz, mint a nyílt, ami már csak a hőség elviselése miatt is jólesett. Mára így szülinapi bevállalásként 33 km volt a tervezett távolság. Ez a szakasz már jóval gyérebben van ellátva szálláshellyel így sok választás nem volt. A hőség és a hosszú táv ellenére élveztem a napot, azon merengvén, hogy mennyire más ez a születésnap, mint egy évvel ezelőtt, amikor egy tolvajt kellett leütnöm, mert el akart lopni egy csomagot és szétesett a busz jobb első féke. Ehhez képest a 33 km és a 16-17 kg-os zsák cipelése a szebbnél szebb erdőkben nagyságrendekkel élvezetesebb volt, mint egy évvel ezelőtt.

Az első bár (bár azt ígérték, hogy nem lesz) kb. 10 után jött felém, vagy én felé. Sőőőőt, meglepetésre még egy mozgó bevásárlóközpontot is találtam. Mára, éhkoppra készültem, de egy 12 tonnás teherautó, átalakítva közértté megváltoztatta a mai nap táplálkozási elképzeléseit. Csináltam is fényképet a Shopping Centerről. Kenyeret ugyan nem tudtam venni, mert az még nem érkezett, de vettem egy kellemes mazsolás kalácsot, némi sajtot, egy kis sonkát, almát. Gondosan félreraktam és elhatároztam, hogy csak délután 1-2 között lehet nekilátni. Így is volt. Egy kis falu főterén egy kőszobor tövében elfogyasztottuk a fejedelmi kaját. A koreai lánnyal ekkor már együtt bandukoltunk. A nevét nem nagyon tudom megjegyezni, de a keresztény neve Anna, így egyszerűbb volt a dolog. Érdekes dolog, hogy Koreában nagyon sokan gyakorolják a keresztény vallást, szerintem a gyarmatosítás és hittérítés eredményeként és ma nagyon komolyan is veszik. Eddig majdnem minden onnan származó embernek volt „európai” keresztneve, ami nekem persze nagy könnyebbség. ekkor már túl voltunk a mai táv felén, de a nehezebb, melegebb szakasz még hátravolt.

Közben a turista-zarándokok egy része beért bennünket, bár később fogyatkozott a számuk, mert sokan választották a légkondicionált busz hűvösét, mint rekkenő hőséget. Úgymond a nagyobb bároknál (mert itt már előfordultak azért) várta a busz a fáradt zarándokokat. J Nevetséges volt! Többször megálltunk valami hűsítő jégkrémre (minimum 3-szor) így elég későn, csak ½ 5 körül értünk be a tervezett szállásra. Olveiroa egy pici kis falu volt, 2 alberguevel. Kajálási lehetőség nem nagyon volt. A jóleső fürdés, kötelező mosás után keresni kellett valami vadászterületet ahol enni lehetett. Nem volt semmi. Így, ha tetszett, ha nem vissza kellett gyalogolni kb. 3 km-t ahol biztosan volt egy kis étterem. Jól esett a napi adag után. De mindegy! Polip és tintahal volt a vegyes saláta után. Náluk teljesen normális áron vannak a tengeri élőlényekből készült ételek. Amikor mondtam, hogy nálunk nagyon kevesen esznek ehhez hasonlót, nem nagyon értették. Az egyik ok, hogy csak az egyszerűbbet említettem nekik, nincs tengerünk, ezzel megelégedtek, pedig ez csak a kisebbik gond!

Vacsora után visszasétáltunk és összepakoltam a másnapi induló csomagot, a meg nem száradt ruha kivételével. Későn érkeztem, nem volt idő este 10-ig megszáradnia, így bíztam benne, hogy reggelig a szobában megszárad! Még egy kis csevegés a családdal és alvás!

A fényképek!

https://plus.google.com/u/0/photos/106590437236988503235/albums/5750846842662881457

34. nap - Santiago de Compostela – Negreia                                 

Reggel kicsit később ébredtem, persze a többiek sem kapkodták el. Érthető okok miatt. A csapatból a kanadai részleg, a 2 lány ma délután indul vonattal Toulousba, majd onnan Párizsba és repülnek haza, a koreai srác még marad 2 napot Santiagoban, majd repül Szöulba szintén Párizson keresztül. Az egyik koreai lány a portugáliai Portó és Lisszabon után Olaszországba megy, onnan Horvátország, Törökország és úgy Szöul. Szép út! A másik koreai lány, még kisétál az óceán partjára. Reggel azért még volt egy rövid „Jó utat!” ölelkezés és mindenki ment a maga útján. Mert az út nem ért véget Santiagóban, legalábbis nekem nem. ½ 8-kor indultam útnak, a katedrális előtti hatalmas tér majdnem üres volt, így csináltam néhány képet, majd megkerestem a kifelé vezető sárga nyilat.

A város vége előtt még megkávéztam, megreggeliztem és már 9-kor sikerült is elhagyni a várost. Ma csak laza 22-23 km volt előttem. Már előre örültem, hogy nem sok emberrel fogok találkozni, mert hát ugye zarándokok 90%-ának itt van az út vége. Ahogy kiértem a természetbe és visszanéztem a városra, akkor láttam és már hallottam is, hogy egy nagy csoport ember közelít. Egy busznyi turista. Ekkor a buszt még nem láttam, de olyan hangosak voltak és annyira üres volt a hátuk, hogy csak turisták lehetnek, gondoltam. De mit keresnek ezek itt? Az a szokás, hogy csak Santiagoig jönnek. Akkor ezek csak itt a környéken akarnak egyet kirándulni – gondoltam én. De amikor beértek akkor láttam mindenki nyakában a hatalmas fésűskagylót, az egyforma túrabotot. Vagy 2 órán keresztül boldogítottak, amíg szét nem szóródott a csapat, mert amíg csordában volt a csürhe (huhh, most meg már megint gonosz vagyok), addig elviselhetetlenek voltak. Lassan elcsendesedtek és megszoktam őket. Igazi zarándok alig volt, milyen nyugodt lett volna az út!

A tegnapi változékony, esős idő után igen komoly felmelegedés történt, folyt a víz rólam rendesen. A terep nagyon változó volt, de hát ez már megszokott, vagy emelkedőn, vagy lejtőn kellett menni. Az egyenes szakasz ismeretlen erre. A táj szépsége viszont visszatért és ennek roppant módon örültem. Ismét a rendezettség érzete volt bennem. A kávézás és egy kis üdítő elfogyasztását követően nekiveselkedtem a második felének is a távnak. Erdőbe be, mezőre ki, néha egy kis aszfalt, kisebb-nagyobb falvak. Egyáltalán nem volt unalmas a nap. Negria előtt néhány kilométerrel találtam egy igen szemrevaló hidat. A XIV. században építették, persze azóta többször is felújították. Többek között én az ilyen látványokért jöttem el a Caminora. Készült is néhány fénykép. J Mivel elég későn indultam így még a rövid táv ellenére is csak ½ 3-kor érkeztem meg Negreirába. Nem a municipal (önkormányzati) alberguet választottam, hanem egy privátot, a WIFI reményében. WIFI volt is csak a weboldalak betöltése nem sikerült. A gyors lepakolás után nyakamba vettem a várost, valami kaja vásárlása céljából, ugyanis azt olvastam, hogy az elkövetkezendő napon sehol sem lesz erre lehetőség. Vasárnap délután volt, szieszta idő, de azért hátha. Vasárnap délután ½ 3 kor bezárnak a boltok, de nem sziesztára, hanem hétfő reggel kilencig.  Szóval ennyit a kajavásárlásról. Azért este 6-kor még tettem egy erőtlen kísérletet. De nem. Elköltöttem az estebédemet egy közeli pizzériában, 6 euró volt egy jó méretes, finom pizza. Reméltem, kitart reggelig! A szálláson nem voltunk sokan, talán 6-7 fő. Azért itt már érződött, hogy sokan csak a Santiagoig jöttek. Vége a tömegnek. De ennek én kimondottan örültem, leszámítva az alibi zarándokokat, akik szintén itt szálltak meg, de szerencsére nem ott ahol én. El is határoztam, hogy reggel jó korán indulok, hátha nem érnek utol.

A város az elég jellegtelen volt, kimondottan csúnya, barátságtalan!

A rövid táv ellenére azért elég fárasztó volt az út, lehet, hogy a nem kellő mennyiségű pihenés miatt!

Fényképek! 

https://plus.google.com/u/0/photos/106590437236988503235/albums/5750833826874410177

33. nap - Pedrouzo - Santiago de Compostela

Az eseménytelen, kellemes éjszaka után az indulás tervszerűen ¾ 6-kor megtörtént. Egy apró hiba miatt – mivel elfelejtettem a jelzés hiányában elfordulni, még a településen jobbra az erdőn átvezető zarándok út felé – így módosított, de nem rosszabb úton kezdtem a bevonulást Santiago de Compostellaba. Így kimaradt a sötét félelmetes erdőben való botorkálás, lámpázás. A térképen ellenőriztem, hogy mekkora kerülő lesz ez nekem, amikor rádöbbentem, hogy a jobbos kanyart kihagytam. Megdöbbenésemre, nemhogy nem kerülő, hanem még spóroltam is néhány száz métert azzal, hogy a műúton mentem. A következő faluban a két út keresztezi egymást, így simán visszatérhetek a „szent útra”. Egy Svájcban élő spanyol férfi kicsit kételkedett ugyan abban amit, mondtam, hogy fogunk találkozni a sárga nyilas úttal is – de mivel eljött utánam bíznia kellett bennem. Érdekesség, hogy ő Genfből indult és az óceánig gyalogol. Már a 65. napnál tart. Mindehhez kb. 60 éves. Úgyhogy fiatal barátaim, nem a kifogást kell keresni, hogy miért nem csinál meg valamit az ember.

Pontosan az útkereszteződésnél volt egy kávézó, ahol a nagy reggeli riadalomra gyorsan meg is reggeliztem, mert hát biztos a biztos, a zarándok meg ott egyen ahol tud! Kellemesen hűvös volt, főleg a rövid cucchoz, így kicsit téliesítettem, felvettem a hosszú ujjú pólót is.

Erre a napra csak 22 km volt a terv, de hosszabbnak tűnt. Az első felével nem volt gond, hamar eltelt. Szerintem az csapott be engem, hogy hamar elértem a repteret, de mint kiderült az azért még jó messze volt a várostól. Már leszoktam arról, hogy minden komolyabb bokornál ellenőrizzem a térképet, hogy mennyi van még hátra? Ami ott van, az ott van, közelebb nem jön, csak én haladhatok felé. Már vártam, hogy beérjek a városba, főleg, hogy az eső is vacakolt velem. Nem esett, de néha szemerkélt. Egyszer, amikor már nagyon komolyan vette önmagát és rákezdett, bebugyoláltam a hátizsákot, én meg úgyis vizes voltam belülről kifelé, ott már nem számított. De hamar alábbhagyott a lendület és abbahagyta. Kb. ½ 11-re értem be a város szélén lévő alberguebe, ahonnan még kb. ½ óra volt a katedrális, a történelmi belvárosban. Persze fürdés, mosás és minden más szokásos tevékenység végre lett hajtva és csak utána járultam a Szent Jakab színe elé.

12-kor kezdődött a napi formattálás a hívőknek és persze a hitetleneknek is, de mivel én ez utóbbiak közé tartozom, a spanyolul-latinul elhangzó celebrálást meg amúgy sem értem, így előbb a zarándokirodába mentem, hogy bemutatván a credenciáljaimat (mert nekem már lassan a második is megtelik pecséttel, nem úgy, mint a 100 kilométereseknek) J megkaptam a Compostellámat, ami egy oklevél, hogy én bizony megjártam a Szent Jakab útját! Kisebb tömeg volt itt, de mivel 5-6 ablaknál osztogatták e nemes papírost így a mise 2. felére már ott is voltam a katedrálisban. Itt még a gyaurok is megjelentek, így sok-sok ismerőssel találkoztam. Persze az örömködés enyhe formáját lehetett alkalmazni a szertartás alatt, de ez a végén kint a hatalmas téren folytatódott később. Bent a katedrálisban, amit lehetett a tömegben és tömegtől azt lefotóztam. Megérintettem Szent Jakab szobrát, elmondtam, néhány fohászt néhány ismerősöm boldogulása érdekében. Aki hisz benne, annak remélem segített, nekem meg nem került csak egy kis sorban állásba. Mondjuk az fura volt nekem, hogy nagyon sokan csókolgatták a szobrot, ami már maga egy fertőzésveszély. Ezek után, mivel ez több évszázados hagyomány, már értem a fertőzések gyors és megállíthatatlan elterjedését. J

Van egy másik hagyomány is (persze sok minden egyéb mellett), hogy a kereszthajóban egy 60 kg-os füstölőt lengetnek meg egy hosszú kötél segítségével, de úgy emberesen. Megy vagy 30-40 métert. Ez elég látványos dolog, próbáltam lefényképezni, de ami élőben jól látszott az a képeken nagy nulla lett. Állítólag ezt azért vezették be, mert elviselhetetlen volt a zarándokok bűze, az adott kor higiéniai állapotának megfelelően. Szerintem a nem zarándokok tömegének is az volt akkoriban, de akkor milyen lehetett a zarándokoké? Ajjjjaaaajjjjaaaajjjj! Lehet, hogy KÖJÁL, vagy ÁNTSZ, vagy most nem is tudom, hogy hívják, elődszervezete találta ezt ki és nem csak tömjén volt a füstölőben, hanem valami fertőtlenítő is. Ki tudja? Akár! Állítólag még csak néhányszor repült el! Repül a nehéz füstölő, ki tudja hol áll meg, s kit hogyan talál meg??? J

A mise végén a pap felszólítására mindenki üdvözölt mindenki és gratulált ahhoz, hogy megérkezett Santiagoba. Ezt mi persze már elkezdtük a kötelezettség nélkül is, de kint a katedrális előtt folytatódott igazán. Mindenki ismert mindenkit, mintha egy közösségi hálózatba csöppentünk volna az interneten. Jó volt látni azokat az embereket, akikkel az elején együtt kezdtük, vagy többször gyalogoltunk néhány métert vagy esetleg kilométert együtt, vagy többször ültünk egy asztalnál a vacsoránál, egy szálláson aludtunk. Olyan emberekkel is találkoztam, akikről már nem is feltételeztem. Nagyon-nagyon jó érzés volt ez a része az egész Caminonak. Az, hogy az ember beért Santiagoba, az csak egy dolog volt, egy újabb város, egy cél, vagy rész cél teljesítése. Nekem ez adta meg az értelmét az egész eddigi 32 napnak. És az a tudat, hogy a nehezítő körülmények ellenére, megfelelő felkészüléssel, nyugalommal, kitartással, különösebb kínlódás nélkül meg lehetett csinálni azt, ami sokak számára otthon a karosszékből elképzelhetetlennek tűnt.

Olyan volt, mintha az egész Santiagot ismertük volna. Összegyűlt a kis csapatunk – készült is néhány fotó – és elmentünk egy tengeri herkentyűs étterembe. Útközben folyamatosan meg megálltunk, mert valakinek mindig jött szembe valamelyik ismerőse az útról. Félelmetesen érdekes volt. Igazából nem is lehet elmondani ezt az érzést. Olyan ez, mint ha beszélnél az Alpokról, vagy a tengerről, vagy valami csodálatos helyről, de csak megcsillantani lehet néhány dolgot, a teljes szépséget, monumentalitást, nem lehet visszaadni. A fényképek is csak töredéket adnak vissza. Át kell élni, meg kell tapasztalni, ott kell lenni. Szerencsére én, akkor ott voltam. Át tudtam élni. Biztos másnak ilyen élmény lehet, amikor megérinthet egy szobrot, amely egy szentet ábrázol, vagy beléphet a híres katedrálisok egyikébe.

A közösen elfogyasztott seefood ebéd után (egyre jobban kedvelem a tengeri élőlényekből készült kajákat) laza városnézés volt, igen vacak változékony időben. Mint egy rosszlány, állandóan vetkőztem és öltöztem, pulcsi le, pulcsi fel! Estére megbeszéltünk egy kellemesnek ígérkező búcsú partyt. Sajnos az albergueben a konyha nem volt használható állapotban, így maradtunk a közelben lévő pizzéria meglátogatásában. A közértben vásároltunk egy kisebb mennyiségű alkoholt, némi gyümölcssalátának valót, tejet (ezt majd később, hogy miért), üdítőket, és minden mást, ami elengedhetetlen egy kellemes bulihoz.

Tehát ez volt az az ok, amiért elmaradt a szombati blogírás. Vasárnap meg hiába pótoltam, oly lassú volt a net, hogy a weboldalak sem jöttek be. Az elmúlt időszakban hadilábon álltam az internet hozzáféréssel. Sokan már azt hitték, hogy be is fejeztem.

Pedig nekem ez az út nem Santiago de Compostellában fejeződik be, hanem Finisterraban, ami még a Muxiai kitérővel együtt +120 km. De erről majd később!

Az esti buli elkezdődött kb. 7-8 körül, de sajnos Alex (a kanadai srác) nélkül, mert ő repült haza. Megemlítem, hogy az utolsó napján 73 km-t tett meg, majd 2 napot ténfergett Santiagoban. De hát még csak 22 éves! Megbeszéltük, hogy nem keverjük az italokat, és a népszavazás eredménye a whiskey lett, ki kólával, ki nélküle, de mindenképp jéggel! A lányok összeöntötték a gyümölcssalátát és tejet raktak bele koreai hagyomány és szokás szerint. Gyanúsan néztem rá, de azután eszembe jutott olyan ismerősöm, aki tejjel béleli a gyomrát a kocsmázás előtt. Kim is ezt mondta, hogy náluk is tejet isznak piálás előtt. Egyáltalán nem volt rossz, sőt! Iszogatás, nasizás és töménytelen röhögés közepette, eszegettük a tejes gyümölcssalátát. Éjfél táján felezőre vettük a hangerőt mert volt olyan szeretett volna aludni. Egy körül véget vetettünk a csendes kis összejövetelnek és elköszöntünk egymástól. Régen volt, amikor először találkoztunk!!!!

A fényképek:

https://plus.google.com/u/0/photos/106590437236988503235/albums/5749857612646727329

32. nap – Arzúa – Pedrouzo

A hajnal úgy kezdődött, ahogy terveztem. Gyönyörű hajnal millió csillaggal, ¼ 6-os kelés, ¾ 6-os indulás, egy szál pólóban (mármint felül). Ahogy beértem az alvó erdőben azért jóval hűvösebb volt, de még elviselhető.

Mára csak laza 20 km volt a tervezett távolság. Mehettem volna ma 30-at, vagy 35-öt, de akkor mit csinálok holnap délelőtt. Jó ez így. Többször megálltam, pihentem, és nevettem azokon, akik rohantak, mintha kergetnék őket. Meg-megkérdeztem őket, hogy ma be akarnak érni Santiagoba? De mindenki tagadott. Volt egy idős ember, szinte futott, ha nem akarom megsérteni, akkor azt mondom, hogy mulatságos volt.

Az útikönyv szerint csak kb. a 10-11 km magasságában volt valami táplálékfeltöltő hely. De a legnagyobb meglepetésemre és örömömre kb. a 7-8. km felvillantak a piros székek. A legjobbkor. 3 lépésre jártam a bártól, amikor Holle anyó kiöntötte a reggeli lábvizét. Egy pillanat alatt olyan zuhi kerekedett, hogy csak az a 3 méter és a fürge lábam mentett meg a bőrig ázástól. Akik mögöttem jöttek 50 méterrel azok az alsógatyáig eláztak. De amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan ment. 5 perc sem volt. Ennek ellenére bőségesen hagytam időt, hogy hátha lesz még folytatás. Ez idő alatt bőségesen megreggeliztem, hogy estig már ne legyen gondom ilyesmire. És hát felkészülvén az esetleges folytatásra, ami a felhőkből simán kinézett, felvettem az esőkabátot és az esőzsákot felhúztam a hátizsákomra.

De csak egyszer kellett eldugnom a fényképezőt, azt is csak néhány percre. Bár, sokat ma nem használtam, nekem ez a mai táj is jellegtelen volt egy kicsit. Lehet, hogy el vagyok kényeztetve ezen a téren? Sok szépet láttam már! Lehet, hogy túl sokat? De hát lehet ebből túl sok? A tervezett időben déli 12-kor érkeztem meg a kiválasztott alberguebe és nagyon meg vagyok elégedve vele. Elég nagyok az ágyak, masszívak, tudok az alsó ágyon aludni mert fel tudok ülni. Fontos szempont. Nagyon kulturált, tényleg. Az ágyból működik a WIFI! Befutottak más magyarok is. Albergue Porta de Santiago a neve, ajánlom mindenkinek ha jól akarja magát érezni és ki akarja pihenni az út fáradalmait. 10 euró 1 éjszaka. Lehet, hogy a másik, az önkormányzati 2 fabatkával olcsóbb, de nekem megéri.

Mivel ma sem rohantam ezért 4-szer is megálltam, pihenni, na nem azért mert nagyon kivett volna belőlem minden erőt a mai nap, hanem mert jólesett! Az albergue is csak 12-kor nyitott, akkor meg miért ne álljak meg, ha reggel el tudtam időben indulni. Ma nem nagyon kellett néznem a sárga nyilakat – persze a reggeli nyugalmas időszakot leszámítva, mert 10 méterenként volt egy zarándok. Mintha legalább is pénzt osztanának Santiagoban. Pedig csak egy oklevelet, hogy megtetted ezt az utat, ki közelebbről, ki távolabbról!

Nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz a hangulat holnap a városban. Őszintén szólva, kicsit tartok tőle, hogy bazári lesz a sok gagyizarándoktól, de nem akarok előre ítélkezni. Majd ott! Ma többször is a Luther c. filmből az a jelenet jutott az eszembe, amikor Luther eljut Rómába egy zarándokcsoporttal és ott felkapaszkodik valami magas helyre, ahol pénzért osztják a bűnbocsátó cédulákat, visszanéz a „lenti” tömegre és szerintem akkor világosodik meg, hogy miként és miért működik az egyház, mint világcég. Ha valaki nem látta, akkor érdemes megnézni, amúgy történetileg is elég jó a film. Szóval vannak ilyen előfélelmeim. De mindegy és nem is az egyház miatt, vagy valami megvilágosodás miatt, hanem az élményért jöttem, a gyaloglásért, a tájért, az emberekért. A tapasztalásért. Abból meg volt bőven! És nagyon kíváncsi leszek a Finisterráig, Muxiáig tartó 4 napra. Gondolom ott nagyságrendekkel kevesebben fogunk gyalogolni, de nem fogok zokogni emiatt!

Holnap ha megérkezem a szent zarándokhelyhez, akkor néhány fohászt elmondok majd néhány emberért, hátha segít nekik. „Ártani nem használ!” Ezt a szólást loptam, de majd holnap meggyónom!

Még az alberguehez akartam annyit mondani, hogy egész nap nagyon kellemes zene szól, légkondícionált és mindenkinek van egy kis zárható szekrénye az értékei számára. Bár eddig nem volt semmi lopás, vagy hasonló inzultus. Mindenki ott hagyja a töltőhelyen a telefonját és más egyéb kütyüjeit. Remélem, hogy nem kiabálom el és holnap sem lesz semmi negatív tapasztalatom. A megérkezéskor mindenki kapott egy Santiago térképet. Apróság, de jólesik az emberfiának.

Tegnap este kerestünk egy éttermet, ahol zarándok menüt tudtunk volna enni. Nem volt ilyen hely. Feldühödtünk és mérgünkben bementünk egy közértbe és bevásároltunk fejenként 5-6 euróért (persze borral együtt) és 15 perc alatt olyan kaját rittyentettünk, hogy csak na! Virsli, saláták, paradicsom, sajt, olivabogyó. A németek a csodájára jártak. Hozzáteszem, hogy az én feladatom kimerült a virsli főzésében. Zöldségek elkészítésében tekintetében a lányok felülmúlhatatlanok számomra.

A holnapi napra maradt 20 km, azt már röhögve, nevetve meg lehet tenni. Még meg kell néznem, hogy kellene megszállni.

Mára ennyi, holnap remélem tudok jelentkezni!

A képek:

https://plus.google.com/u/0/photos/106590437236988503235/albums/5749097307229237121

31. nap – Palas de Re – Arzúa

Azt hittem, ma nem fogok vacogni, de tévedtem. Reggel 5.40-kor indultam, ehhez persze 5.15-kor kellett kelnem, amivel nem is volt különösebb gond. De kőkemény hideg, fogvacogtató, párás idő volt. Mivel kánikulára öltöztem, bár a szandálomat visszacseréltem a bakancsra, mert a szandálban sokkal jobban elfáradt az ember lába, nem volt túl melegem. És mindenhol pára, szinte Angliában éreztem magam. A madarak is aludtak még, csak ½ 7 körül voltak hajlandóak ébredezni. 7 óráig embert sem láttam, akkor bújtak elő az igazi zarándokok az albergueből. Láttam egy „kordé”-hoz hasonlító szerkentyűt az egyik nőnél. Le is fényképeztem. Sík úton nagyon gyorsan tudott haladni, de az emelkedőkön és köves szakaszokon bizony nem volt könnyű dolga a kocsijával.

9-ig semmi nem volt nyitva, még az a bár sem, ami már 2 km-ről hirdette magát, hogy ilyen meg olyan finom kaják vannak. Rákészültem, de zárt ajtó fogadott. Végül 9-kor tudtam valami keveset enni és egy fél adag kávét inni egy igen fura helyen. Nem kértem még egy kört.

Ekkorra már letudtam a távolság majdnem felét. Melide városában voltam és korpa közé keveredtem. Egy kb. 50-60 fős turista-zarándok csoportot nem tudtam lehagyni. Egyenöltözékben, egyentáskával, egyenbottal, előre hátra rohangálva, ordibálva teljesítették a mai napi távot. 1 kisbusz és egy autó követte őket, a hideg vízzel, a nagybuszon a bőröndök. A kisbusz bejött az erdei útra is. Gondoltam majd lesz egyszer 1 patak, gyaloghíddal. Lett! Csodálkozott az ember. Csak tudnám, hogy mit várt. Kb. 6 kilométeren küzdöttem velük, amikorra az utolsó előre rohanó gyereket is magam mögött tudhattam. Miért kell ilyen túrákat szervezni, 16-20 éves fiataloknak, persze voltak köztük idősebbek is! Próbáltam nem dühöngeni, nehezen ment, de amikor „legyőztem” őket, visszaállt a lelki békém.

A reggeli hűvös kezdet után igazán kellemes idő kerekedett ki. 32 fok. Dél körül örültem igazán annak, hogy időben indultam. 1-re beértem Arzúa városába, ahol egy elég jó albergue-t sikerült választani. Van minden, ami kell, megy a net is rendesen. Egy picit meleg van, sőt nagyon, de hát kint sincs hideg.

Már csak 40 km van Santiagóig. Kim, a koreai srác már ma beért, tegnap együtt indultunk, 2 nap alatt lenyomta a 94 km-t. Szerintem nem normális, de hát ő tudja, ma 52-t, ment. 4-én indul a gépe haza. Ő tudja. Én még ezt a 40 km-t is kettéosztom.

Azért látom, az „öreg” zarándokon, gondolok itt azokra, akikkel kb. egy helyen és időben kezdtük, hogy fáradnak. Egy kicsit most én is érzem, de hát nem is lehet ezen sokat csodálkozni, 31 nap van mögöttünk és több mint 750 km. De azért még kimegyek az óceán partra, mármint gyalog! Bár, lehet pihenek egy napot Santiagoban, majd kialakul.

Ma nagymosást tartottam, mosógépben mindent újra kimostam, mégis más meleg vízben, mosóporral, mint hideg vízben szappannal. A nap is elég erős, hamar meg is száradt minden.

Este, szerintem megint zarándokmenü lesz a vacsora, de lehet, hogy csak valami hideg, még nem tudom.

Ma pótlólag felraktam a tegnapi napot a fényképekkel együtt.

Holnap már új hónap kezdődik, de az én utam ugyanúgy folytatódik!

Minden jót a következő jelentkezésemig!

https://plus.google.com/u/0/photos/106590437236988503235/albums/5748720914492879217

30. nap – Portomarin – Palase de Rei

Szerintem az eddigi szakasz legunalmasabb napja volt. Kb. 25 km, de nem ezért, hisz ennél már volt sok hosszabb szakasz is. Nem olyan volt a táj, amit igazán tudtam volna élvezni, de ezt majd látjátok a fényképekből is. Volt, hogy 1-2 óráig nem is emeltem a szemem elé a masinát, pedig a nyakamban lógott. A tegnapi vagy tegnapelőtti táj szépségét meg sem közelítette a mai. A Meseta – amit oly sokan szidnak és átkoznak – szerintem sokkal érdekesebb volt. De hát, kinek a pap, kinek a papné! A tegnapi jórész állattartó szakaszt mára felváltotta, a növénytermesztéssel foglalkozó falvak tömkelege. De, amíg régen, a Camino eddigi részén a rendezettséget, a föld szeretetét éreztem a gazdálkodók keze nyomán, itt most nem volt ilyen érzésem. Sok volt az elhanyagolt, parlagon hagyott terület. Akár Magyarországon is lehettem volna. Azt írják az útikönyvek, hogy Galícia a legszegényebb földrajzi-, gazdasági egysége Spanyolországnak. Lehet, hogy értem az okát. A másik dolog, ami nagyon nem tetszett ma, hogy itt éreztem először (azt az egy esetet kivéve, amit írtam), hogy a lehúzásról szól a szolgáltatás a zarándokok számára a pihenőhelyeken, bárokban. Nem tartották pofátlannak 1 doboz 0,33-as üdítőért 1,5-2 eurót is elkérni. Ez eddig nem volt jellemző. És mivel megjelent a tengernyi turista zarándok ezt meg is tehetik. Mert 4-5 napi „zarándoklat” alatt, nem számít az annyi! A nagy tömeg miatt a kiszolgálás sem ment olyan kedvesen, mint amit az elmúlt hónap minden áldott napján megszokhattam. Futószalag – nesze zabálj – érzetem volt.

A következő dolog, ami már 1-2 napja kicsit bosszant az a tömérdek „zarándok” akiket busszal kísérnek végig az „úton” és csak elrohannak mellettünk az 1 db vizespalackkal, vagy tenyérnyi hátizsákkal. Nem érzem bennük a legyalogolt több mint 700 km összekovácsoló erejét, hát de honnan is lenne. Semmi üdvözlés, összetartozás-érzés nincs, sőt ha kell akár még fel is próbálnak lökni, de hát azért az én habtestemet a méretes zsákkal megfejelve, azért nem könnyű egy 60 kilós akárkinek. Hangoskodnak az alberguekben, nem annyira vannak elfáradva, stb. Nincsenek semmire és senkire tekintettel. Olvastam én erről, de nem gondoltam, hogy ennyire sokan vannak és ilyen szörnyűek. Na mindegy, kicsit dühöngtem rajtuk.

Reggel későn indultam – magamhoz képest – 7 órakor. Meg is lett később az izzadtsága. Jó meleg napot fogtam ki, a 25 km-t délután 2-re sikerült legyűrni. Többször kellett megállni a nagy meleg miatt hűsölni és valami hideget magamba dönteni. Eddig elvoltam a hátizsákon felmelegedett vízzel is, de ma éreztem először, hogy valami hidegre, szénsavasra van szükségem. És hát egy-egy citromos jégkrém is lecsúszott. Jó, hogy nem júliusban csinálom ezt a kellemes túrát, azt hiszem nem lenne ilyen kellemes!

Az út első negyedét társaságban töltöttem, beszélgetve, majd magamra maradtam, amit nem nagyon bántam. Volt néhány kisebb emelkedő és lejtő, de semmi különös, extra. Futottak a lábam alatt a kilóméterek. Már előre kinéztünk egy albergue-t a koreai csapattal (akik összetétele menetközben változott) és bár nem együtt mentünk napközben, szinte egyszerre értünk oda.

Jó választás volt a szállás, tiszta rendezett, ahogy ígérték internet, WIFI, csak az én netbookom nem akart együttműködni vele. Küzdöttem vagy 2 órát, de nem akart összejönni, így csak holnap fogjátok olvasni a mai napot.

A város neve arra utal, hogy itt királyi palota állott. De most nemhogy kőhalom, még egy kő sincs belőle. Semmi, nulla, mintha kiírták volna a történelemből ezt az időszakot. Jellegtelen, jelentéktelen városka.

Este, a kicserélődött társasággal elmentünk egy zarándok menüt megenni. Nem nagyon volt ma kedvük főzőcskézni, fáradtak voltak ők is, a nap sok energiát kivett mindenkiből. A konyha is elég vacakul volt felszerelve, a déli virslieimet egy 3 literes lábasban tudtam megfőzni, és persze nem 2 kilót főztem, csak 4 darabot. A kaja nem volt rossz, bár ettem már jobbat is, de ami érdekes volt, hogy a TV közvetítette a Spanyolország – Dél Koreai focimeccset, és amikor a koreai csapat kiegyenlített, akkor az asztaltársaim, - hozzáteszem, csupa nő – olyan ovációt csapott, hogy onnan kezdve a helyi lakosok őket figyelték és nem a meccset.

Este még befejezem a blogírást és hamar megyek aludni. Holnap sem fogok vacogni.

A mai képek:

https://plus.google.com/u/0/photos/106590437236988503235/albums/5748713639426581825

 29. nap - Sarria – Portomarin

Ma reggel nem sikerült időben felkelnem. 5-kor felébredtem de gondoltam, még ejtőzöm a kelés időpontjáig. Sikerült. Majd ½ 7-ig aludtam. Na persze nem maradtam le semmiről. Hétkor indultam, nem kellett lámpáznom, már nyitva volt néhány kávézó a legnagyobb örömömre. Átszeltem a várost, a kijelölt útvonalon, csináltam néhány fotót a városról és amikor az egyik kisutcát fényképeztem, belekerült a nézőkébe az a kanadai lány, akit Astorga óta nem láttam. Megörültünk egymásnak. Rohant felém, hogy father, father! Mert Astorgában lányommá fogadtam, egy kikötéssel, hogy a zsebpénzt nem tőlem fogja kérni. Lányom még úgysem volt! A közös örömködés és néhány kérdés-válasz után ő ment a reggeli kávét meginni, én meg folytattam az utam.

Kellemesnek ígérkező napnak néztem elébe. Gyönyörű idő, de azért hosszúra öltöztem, mert a reggelek csípősek tudnak lenni, de sokat ígérő napsütés. A városból kiérve láttam olyat, aki sátorban aludt, sőt mellette volt egy hálózsákos emberke is. Neki már a sátorban sem jutott hely. Ennek is meg van a varázsa. A koreai csapat közben szép lassan lehagyott, külön-külön, mert ők sem együtt gyalogolnak. Az első kávézóhelyen beértük egymást, és találkoztam két észak-koreaival is.  Hogy ők, hogy tudtak eljönni? Megpróbálom majd estére kideríteni. A reggelinél kicsit lazítottam az öltözékemen, nyárira.

Na, ma úgy rendesen megjelentek a 100 km-es zarándokok. Aki az utolsó 100 km-t „teljesíti” az ugyanolyan oklevelet kap, mint aki végig gyalogolja a 800 km-t. Ennek örömére és tiszteletére láttam néhány feliratot a hátizsákokon. „Én Saint Jean Pied de Portból gyalogolok. És te?” Van humor! Na, mindegy? Kinek, mi a Camino?

Ma úgy eltelt a 23 km, hogy észre sem vettem. Nagyon szép, változatos, hangulatos tájon kellett haladnom, csak tekintgettem és fényképeztem. Néha zoknit cseréltem. Igazából eseménytelen volt ez a 23 km. De nem baj, mert sokat gyönyörködtem Galícia tájaiban. Persze a tehéntrágya szag átjárta az egész napot, de ez nem meglepő itt. Hozzátartozik.

A tervezett időben 1-kor megérkeztem Portomarinba. Pedig nem rohantam, de már olyan jól ki lehet számítani, hogy mennyi idő alatt teszi meg az ember a távot. A lépésszámlálót sem használom már vagy 2 hete. Fölösleges. Nagyon jó az útikönyv, majdnem tökéletes, a tegnapi napot leszámítva, eddig hibátlan. Nagy segítség. Ajánlom mindenkinek, aki a „Francia utat” meg akarja csinálni. Cordula Rabe: Szent Jakab-zarándokút a címe, de én csak kis pirosnak hívom. Tényleg naprakész, persze azzal a kiegészítéssel, hogy az albergue árak átlagosan 2 euróval többe kerülnek, de hát ez betudható a gazdasági válságnak.

Portomarinnál a Rio Mino folyócskát megduzzasztották a 60-as években. (lásd Tisza-tó) és néhány falu a víz alá került. Néhány templomot köveire bontották és máshol újra összerakták, mint anno Egyiptomban az Asszuáni gát építésénél az ókori dolgokat. Na, ez a puzzle, nem a 4000-es Ravensburger! J

Az albergue, amit kinéztem egy nagyon modern, újszerű, mindennel ellátott szállás. Csináltam sok-sok fotót. Tényleg remek. A hálóterem nekem a siklósi határőrlaktanyát juttatta az eszembe, aki tudja milyen volt az, annak szerintem a képek láttán hasonló jut az eszébe. A városka kicsi, de kellemes, szép házakkal.

Találkoztam azzal az úriemberrel, aki speciális bélyegzővel látta el a Credenciálunkat. Ő a mi Presidentünk. A feleségével együtt már visszafelé jönnek Santigaoból, bringával vannak. Mutattam neki a képeket és majd el is küldöm neki E-mailen.

A holnapi napra sem tervezek túl hosszú utat, max. 25 km-t. És lehet, hogy nem is kelek korán, elviselhető volt ma a meleg.

Ez volt egy rövid nap rövid története. Remélem a képek kárpótolnak benneteket egy kicsit.

A mai fényképek, az eleje Sarriaban készült, a vége Portomarinban, a köztes képek pedig az úton! J Ki hitte volna?

https://plus.google.com/u/0/photos/106590437236988503235/albums/5747943483548967889

28. nap – Triacastela – Sarria

Későn feküdtem, korán keltem. Meg is lett az álmossága! A szokásos 6-kor indultam, de majd meghaltam az álmosságtól. Persze a faluban semmi nem volt nyitva és ahogy néztem a térképet kb. 2 óráig falvat sem fogok látni. Persze ebből 3 óra lett. Triacastelaban 2 út közül lehet választani, én a jobb oldalit, a rövidebbet választottam. Ma amúgy is csak egy 19 km-t terveztem. Ma van a 4. hét utolsó napja. Kb. szombaton érek Santiagoba, nem kell rohanni, és fáradt is voltam egy kicsit. Az út első szakasza roppant izgalmas volt. Nemcsak azért mert sűrűn kellett a lámpámat kapcsolgatni, hogy nehogy elmulasszak egy alig látható jelet, hanem a patakcsobogás és madárcsivitelés miatt. Én nem tudom, hogy hány száz féle hangot hallottam, de nagyon sokan énekeltek. Ez egy kicsit túllendített a koffein hiányon. De azért vártam már az első falut. Rövid, de intenzív emelkedős-ereszkedős szakaszokon haladtam nagyon lassú, álmos tempóban. 8 körül felsejlett az első falvacska, de kiderült, hogy csak falumaradvány, 2-3 házzal és kb. 5-6 rommal. Elképzeltem, hogy milyen lehetett itt az élet 100-200 évvel ezelőtt. Mit csináltak az emberek egész nap, hogy szervezték meg az életüket, mit csináltak esténként, amikor nem volt TV, internet (az most sincs) és úgy kb. nem volt semmi. Hogy alakultak ki ezek a mini közösségek, hogyan fejlődtek, majd hogyan haltak ki.

9-ig sokszor már azt hittem, hogy már mindjárt ott vagyok, ahol emberek is lesznek egy nyitva lévő bárral, de mindig csalódnom kellett. Vagy az út kanyarodott el élesen más irányba vagy nem falu volt, csak valami ház.  A térkép meg az egész úton először mondott csődöt. Mintha valami szabásmintát tartottam volna a kezemben. Az út nem arra volt, a falvak a jobboldal helyett a baloldalon lettek volna, ja és egész más volt a nevük kiírva. Mintha másik területen jártam volna, ugyanakkor a kezdőpont és a végpont városai korrekt helyen voltak, jó nevekkel. Végül arra jutottam, hogy nem okoskodom, hanem simán követem a sárga nyilat, lesz ami lesz. Azért csak bosszantott, hogy én vagyok-e ilyen analfabéta a térképhez, vagy a könyv szerkesztői hibáztak. Az egyik lehetséges megoldás, hogy ezekben a régi falvacskában (már ahol volt név egyáltalán) az ősi gallego nyelvet használják a települések megnevezésére. 9-re találtam az első falut, persze más néven, mint kellett volna és ott két jó kávé mellett megreggeliztem. Végre. Félórás pihenőt követően a maradék kb. két órát laza terepen szépen andalogva tettem meg, amikor beértem Sarriaba. Még tegnap kinéztem egy kellemesnek tűnő alberguet és tényleg az is. Kerttel, napozó ágyakkal, 4 ágyas szobákkal, konyhával és WIFI-vel, ami persze nem az egész albergue területén fogható, de azért meg lehet oldani a netezést.

Csináltam egy városnézést, de elég jellegtelen a város, semmi régi, semmi izgalom, a fényképezőt sem vettem elő. Ma megint volt svájci élményem, de nem csak a táj miatt, hanem a szagok miatt is. Svájcban kora tavasszal lehet ilyen átható tehéntrágya szagot érezni, amikor a télen összegyűjtött trágyalével öntözik a legelőket a hegyekben. Én bírom ezt a szagot, nekem hozzátartozik a svájci legelőkhöz tavasszal, jobban mint a lila tehén képzete.

Holnapra csak 23 km-t tervezek, de majd meglátjuk, hogy jön össze. Ma kicsit fáradt voltam, de szerintem holnap sem fogom magam megerőltetni.

 https://plus.google.com/u/0/photos/106590437236988503235/albums/5747646398811933793

27. nap – Ruitelán – Triacastella

A tegnap esti szálláson, azzal kezdték a megérkezésemkor, hogy reggel 6 előtt TILOS felkelni. Nem értettem, de megértettem. Volt már ilyen az életemben. A parancs az parancs. Az alberguet 2 buddhista szellemiségű fazon vezette, nagyon barátságosak voltak és újszerű „üzletpolitikával” találkoztam, de erről majd később. Azzal indokolták a nem túl korai kelést, hogy majd ők ébresztenek bennünket, zenével. Így is történt. Bár természetesen a szokott időben felébredtem, de engedelmeskedve az ukáznak (nem esett nehezemre) szenderegtem még egy kicsit. És 6-kor az Ave Maria szólalt meg és később is más, ismert olasz áriák. Összességében nagyon kellemes volt. És ahogy kiléptem a folyosóra, megcsapta az orromat a kellemes reggeli illata. Nagyon ritkán szoktam ilyen korán reggelizni, de ez most kihagyhatatlan volt. Nem volt nagy durranás a reggeli, de kezdésnek jó volt. Tipikus amerikai reggeli, kávé tejjel, narancslé, pirítós, jam, vaj, kakaó. Volt a padlástérben egy amerikai csoport, azok nem annyira értették a korai zenés ébresztést, de a reggeli láttán, és a pirítós illatát érezvén megenyhültek kicsit. Az újszerű üzletpolitikáról csak egy mondatot. Maga a szállás 5 euró, ami ugye nem mondható soknak, a vacsora 7, a reggeli 3 euró. Ezek sem horribilis összegek. Senkitől nem kérdezték meg, hogy előre, hogy akarja-e ezeket a szolgáltatásokat. Fizetni csak reggel, távozáskor kellett. De olyan hangulatot csináltak este is a vacsorához és reggel is, hogy senki nem hagyta ki. 24-en aludtunk az albergueben és mindenki vacsorázott, majd reggel reggelizett és a végén fizetett. Nekem 15 eurót kellett volna fizetnem, de szíves-örömest adtam 20 eurót egy ilyen komplex szolgáltatásért. És nem azért mert gazdag vagyok, hanem mert szívvel-lélekkel csinálták, amit csináltak és nem a lehúzást éreztem. Mellesleg a vacsora az isteni, amellett egyszerű volt és 4 fogás. Ismétlem: 7 euróért. Az első fogás répaleves, ami magában akár undorító is lehetne egyesek számára, de ez olyan finom volt, hogy 3-szor szedtem. Én még ilyen finomat életemben nem ettem. Vegyes saláta követte, tonhallal és mindenféle zöldséggel olivaolajjal nyakon öntve. Majd valami olasz carbonara tészta és desszertnek, puding. Mindenki meg volt elégedve a kajával, pedig a társaság fele nem akart itt kajálni. Nem rossz üzleti elgondolás és hát persze megvalósítás.

A reggeli után ½ 7-kor indultam és bár nem kellett rohannom, de azért tempóztam rendesen. Nagyon jólesett a gyors haladás, tele voltam vitalitással. A mai napra kb. 30 km volt betervezve és hát az utolsó komoly hegy és hágó leküzdése a Camino során. Tudtam, hogy nem lesz könnyű, de bíztam a már megszerezett erőnlétben és tapasztalatban. Nem is volt gond. Bő egy óra alatt felértem La Fababa és kb. még egy óra kellett, hogy O Cebreiroba felérjek. 660 m-ről feljutottam 1300 m-re, jó rendes erőltetett menetben, mint mondtam nem azért mert siettem, hanem mert jól esett. Az idő kellemes hűvös volt, persze én ezt csak abból éreztem, hogy a ruhám folyamatosan gőzölgött. Jó kiránduló idő volt. Egész nap hűvös, borongós. 9-kor megcsináltam a 2. zokni cserét, ittam egy kávét, pihegtem egy kicsit és neki vágtam a maradék 100 m emelkedőnek. Voltak izgalmas szakaszok. Az egész napra az volt a jellemző, hogy erős emelkedők majd intenzív lejtők, hogy legyen honnan újra felkapaszkodni.

A nehézségek ellenére nagyon bírtam élvezni a tájat. Mintha Svájcban lettem volna. A szépségét tekintve lehet, hogy vetekedett az 1. nap pireneusi tájaival. Csináltam is jó néhány fotót. Élvezzétek a látványt, bár a fénykép csak a töredékét képes visszaadni annak amit én átéltem. A lejtős szakasz néhol egész kellemes volt, de néhol igen be kellett húzni a féket, kímélendő a térd és társai.

Úgy terveztem, hogy 2 körül érek Triacastellába, persze jó tempós ütemben. Fönt a hegyekben nagyon sok apró, valamikori falucskát lehetett látni. 3-4-5 ház, néhány istálló, és más semmi, persze az igen erős trágyaszagon és tehéntrágyán túl. Fronfia egy picivel nagyobb település volt, még egy zarándok „mentsvár” is volt benne BÁR formájában. Gondolkodtam egy pillanatra, hogy meg kellene állni, mert a reggeli már igen a feledés és emésztés homályába süllyedt, de nem akartam megtörni a lendületem. Ekkor kb. dél lehetett és úgy okoskodtam, hogy 2 órán belül megérkezem. Döntöttem, nem állok meg. De ahogy a kajára gondoltam csak jó lett volna valami pár falatot bekapni. Azon morfondíroztam, hogy lehet, hogy mégis csak meg kellett volna állni, miközben kerülgettem a nagyobb tehéncsapdákat, amikor láttam egy igen-igen idős nénit az út szélén. Valami volt a kezében, amikor odaértem akkor levette a ruhát egy tányérról és palacsintával kínált. Megkérdezte, hogy honnan vagyok? Idézem: „Iglise, Alemannye, Italo?” Mondtam, hogy Úngria. Ekkor azt mondja nekem a spanyol nénike: PALACSINTA! Így magyarul. És már szórja is rá a kristálycukrot és hajtja 4-be, ahogy azt a lekvárosnál illik. Azt hiszem ilyen jól még palacsinta nem esett, mint ez ropogós kristálycukros palacsinta. Gyorsan adtam neki 1 eurót, bár nem kért semmit. De örömmel adtam, ő örömmel elfogadta, én boldogan ropogtattam a kristálycukrot. Amúgy a tésztának remek íze volt. Százszor jobb volt, mint a strandokon szokott lenni. Csak ott nem fizet az ember, önként dalolva 300 Ft-os egy sima palacsintáért. Tudom, hogy ezt sokan valami csodaként élnék meg, én mivel csak ilyen földhöz ragadt vagyok kb. 1 óráig ezen nevettem, hogy milyen jó üzleti érzéke van a nénikének. Itt több száz zarándok elhalad, mindenkinek a fantáziájára bízom, hogy mekkora bevétele lehet a néninek. Nekem pont jól jött. Pont ott, pont akkor! Ki is tartott a délutáni estebédig. A koreai csapatot a célvárosban abban az utcában értem utol, ahol az aktuális alberguet kinéztem. Tehát megint közös kajálás volt. Elég egyszerű, de nagyszerű ételeket csinálnak. Nagyon sok zöldséggel, paprikával, mindegy, hogy tészta vagy rizs. Kevés hús van benne, de az ízét azért megadja. És rettentően olcsó. 8-10 eurós összegből 4-5 főnek simán meg van a kaja. Egyszer volt, hogy 5 euróba került, amikor szétdobtuk az összeget.

Az albergue elég kellemes volt, 9 € volt egy éjszaka, de volt internet, WIFI, kényelmes, 8 ágyas szobák, szóval teljesen jó volt. Mivel már napok óta el voltam szigetelve az internettől ezért volt mit bepótolnom, így jó későn is feküdtem le.

https://plus.google.com/u/0/photos/106590437236988503235/albums/5747278700951509617

26. nap – Cacabelos – Ruitelán

Szokásos időben kelés, pakolás, indulás. Most a pakolás kicsit tovább tartott, mert az este már nem tudtam összerakni a ruháimat, mert csak 11-re értünk vissza és akkor tudtam levenni a szárítóról és már nem akartam zörögni. De így is 6.00-kor már baktattam. Kicsit szeles, hűvös idő volt, de azért rövid szerkóra öltöztem, a hajnali hosszú pólóval felturbózva, és szandál. Sík útnak nézett ki a mai nap és végül az is volt. Az első 1 óra után kicsit kezdett jobb idő kerekedni. Úgy terveztem, hogy Villafranca de Bierzoba kb. 1,5-2 óra alatt beérek és akkor ott majd reggelizem. Beérni beértem csak reggelizni nem tudtam, semmi nem volt még nyitva az útvonalamban, pedig még kicsit tekeregtem is a szűk kis utcás óvárosban. Feladtam, megnéztem, hogy a következő falu csak 6 km, addig simán kibírom, sőt még jobban is fog esni. Így is volt. Eseménytelen, egyedüli barangolásom eredményeként elillant az idő, hipp-hopp, már ott is voltam a Pereje nevű falucskában. 9 óra volt ekkor. 1 utca - abban egy bár. Érdekes volt a falu előtti temető. Szintén egy utcácska volt benne, mint a faluban. És itt nem a földbe temetkeznek, hanem urnákba, de nem hamvasztanak, hanem koporsós temetés van, de a föld fölött, jó hosszú urnákban. Ezen úgy elgondolkodtam, de csak addig, amíg meg nem kaptam a 2 hatalmas szendvicsem és a kávém.

A mára tervezett táv felét már megtettem ezért 30 perces pihenőt tartottam. Indultam tovább, de a következő faluban olyan kávéhiány tört rám, hogy megint meg kellett állnom. Meg azért is megálltam, mert elkezdett szemerkélni az eső, de csak nagyon összevissza. Adtam az esőnek 20 percet, hogy eldöntse, mit akar? Esni vagy nem esni? Mert hát mégis egyszerűbb esős szerkóra váltani egy fedett helyen, mint a nyílt terepszakaszon. Hááát, mit ne mondjak, nem volt elég a 20 perc, amikor elindultam elkezdett ismét cseperegni. Bíztam benne, hogy csak viccel velem!

1,5 km-rel a tervezett úti cél Vega de Valcare előtt elkezdett komolyabban esni, de ekkor már bakancs volt rajtam és a zsákra ráhúztam az esővédőt. Bolond egy idő volt, hol sütött a nap, hol esett, hol meg mindkettő egyszerre. Gondoltam ezt a kis távot már kibírom még esőben is. ½ 1-re odaértem az önkormányzat által üzemeltetett szálláshoz, de kiderült, hogy csak 4-kor jön a személyzet. Nem nagyon kellett töprengenem, hogy maradjak-e. A ruhám, vizes volt és nem nagyon volt kedvem 3,5 órát ott szobrozni. A következő falu, nem egészen 3 km, tehát hajrá! Az eső továbbra is szórakozott, de fázni nem fáztam a menetelés miatt, csak egy kicsit gőzölögtem. Akkor nyitott az albergue amikor érkeztem. Elég érdekes szállás, de kis családias, kicsit buddhista beütéssel, de semmi gond nincs vele. Csak más, mint pl. az Astorgai szállás. 5 euró egy éjszak és 7 fabatka a vacsora. Viszont volt egy kikötés, hogy 6 előtt nem lehet felkelni. Nem lesz gond, úgyis ha minden igaz vasárnap lesz holnap.

Pénzbedobós internet van, WIFI az nincs, így szerintem fényképeket nem tudok majd feltölteni. Majd máskor. Annak is örülök, ha ennyi napos kihagyás után a szöveget fel tudom tolni a netre. A fényképezőben betelt a 16 GB-os kártya. Még jó, hogy Burgosban vettem egy tartalék 16 GB-os másikat. Készültem, kérem!

Küzdöttem egy sort a NetBookkal, mert nem akarta felismerni a kártyaolvasót. Röpke 40 perc alatt megoldódott a probléma. Ma 28 km-t jöttem, igazából minden különösebb fáradtság és sietés, rohanás nélkül. Teljesen megszoktam már ezeket a távokat. A holnap korán reggel átlépek Galíciába és megmászom az utolsó komolyabb hegyet is. Közel 1400 méter lesz a legmagasabb pont. Kb. 30 km a tervezett táv holnapra. És ha minden igaz és nem jön közbe semmi, akkor 1 hét múlva már Compostellaban leszek. De ha nem, akkor az sem baj. Nekem nem sürgős.

Képek:

https://plus.google.com/u/0/photos/106590437236988503235/albums/5747255145521820849

25. nap – Riego de Ambrós – Cacabelos

Hát, indulhatott volna a napom jobban is. ¼ 6-kor keltem és settenkedtem a sötét lépcsőn lefelé a „földszintre”, ölemben a hátizsákkal. Valamit elszámítottam, mert estem akkorát, mint egy ólajtó. Képzeljétek el amint egy ekkora test földet ér és még földhöz vágja a zsákot is. De semmi komolyabb baj nem történt, csak az érzékeny pontomat, a vágott ujjamat éreztem a kelleténél jobban. Egész nap.

A faluból a kijutás elég izgisre sikeredett. Kb. 1-1,5 km sziklás, lejtős terep az erdőben, vak sötétben. Romantikus volt az tény. Főleg azoknak, akik lámpa nélkül gondolták ezt végrehajtani. Lámpával sem volt egyszerű. Amikorra leértem az aszfaltos útra, kezdett pirkadni. Nem voltam ma kibékülve a sárga nyilakkal. Illetve azok hiányával. Mindjárt korán reggel volt egy félreérhető jelzés, nem lehetett eldönteni, hogy az aszfalt útra vonatkozik a nyíl, vagy az ösvényre. Én az aszfaltot választottam. Úgy okoskodtam, hogy a betoncsík mindenkép bemegy a faluba, az ösvény meg kitudja? Mint később kiderült nem választottam rosszul, még a +2 km ellenére sem. Jó kis szerpentinen ereszkedtem le azt a kb. 400 métert és nem köveken bukdácsolva. A reggeli landolás után nem biztos, hogy örömködött volna a lábam. Így is lázadozott a terhelés ellen.

Beértem Molinesecaba, ami egy meglehetősen kellemes kis városka, vagy nagyobbacska falu. Gyönyörű, hangulatos fő utcája van, rendezett házakkal, zarándokokat váró reggeliző helyekkel. Reggeliztem, gazdagon, tanulva a tegnapi napból, ki tudja mikor lesz megint lehetőségem enni. A szokásos zokni csere és némi kenekedés után elindultam Ponferradaba. Még itt a faluban láttam hős zarándokok egy csoportját, akik büszkén várták a menetrendszerinti busz érkezését.  Csináltam fényképet róluk. Ponferrada kellemes kis város, egy kicsit el is időztem itt. 2 okból is. Az egyik a városnézés, a másik az útjelző nyilacskák hiánya, kevés volta. Ez egy kicsit bosszantó volt. Amikor kijutottam a városból ott már nem volt gond a jelzésekkel. Mára azt terveztem, hogy eljutok Villafranca del Bierzoba, de Ponferradaban felülbíráltam a tervet. Le kellett cserélnem a bakancsot szandálra, mert tiltakozott a lában. Megtehettem ezt, mert mára laza, sík terep várt rám, de azért az a plusz 9 km már lehet, hogy sok lett volna. Így Cacabelos nevű települést néztem ki mára. Kellemes meleg, 30 fok körüli idő volt ma is. Sok kedves ismerőssel találkoztam, úgy látom az Astorgai 1 napos kihagyás után kezdem őket beérni ismét. Menet közben egy-egy órát együtt meneteltünk és beszélgettünk.

Át kellett haladnom Cacabeloson, hogy az egyetlen, nem hotel jellegű alberguet megtaláljam. Csak futólag láttam a várost, de kellemesnek tűnik. Ha kicsit kellemesebb lesz az idő, azt hiszem még csapok egy sétát este és akkor behatóbban megismerkedem vele. Úgyis kellene egy internetes helyet keresni, hogy a napi blogot fel tudjam tenni a netre, ha már a képeket nem is tudom.

Az albergue igen érdekes környezetben van. 5 euró és az önkormányzat üzemelteti. Van egy templom, aminek a kerítéséhez belülről hozzáépítettek olyan strankabin jellegű 2 személyes kabinokat. Az egyik fal a kerítés. Menyezet itt sincs, tehát a 70 ember kvázi egy légtérben van, csak falakkal elválasztva. Igen érdekes. Internet, mosógép az információkkal ellentétben nincs, de vannak közös kinti asztalok, ahol az élet zajlik, kulturált, megint csak a strandhoz hasonlító WC és fürdőszoba. Összességében nem rossz, érdekes, hangulatos, egyedi. Ilyet is ki kell próbálni. Azzal a holland nővel kerültem egy „szobába” akivel Leonban borozgattunk. Ma beértem őt is.

Mivel tegnap nem tudtam mosni, így ma nagymosást tartottam, hidegvíz, szappan. De gyönyörűen süt a nap és pillanatok alatt megszáradhatnak a ruhák.

Ma csak 28 km-t haladtam (ja meg azt a 2 pluszt ott hajnalban). Azt hiszem, átléptem a megtett kilométereket tekintve a 600-as határt. 200 van hátra Santiago de Compostellaig és még a juti 90-100 km az óceánig. Holnapra is kb. 25-30 km-t tervezek, de hogy mennyi lesz az majd kiderül.

Az este még egy magyar lánnyal elmentünk felderíteni a város internet lehetőségeit. Na, az nem volt. Bolyongtunk egy darabig, de semmire nem bukkantunk. Olyan lukas volt itt a világháló, mint a szociális háló otthon. Feladtuk. Találtunk viszont egy egyszerű templomot, ahol gyerekek műsort próbáltak. Énekeltek. A „Legyetek jók, ha tudtok” c. film bizonyos részeit énekelték. Kicsit sok volt a hangosítás – lehet, hogy a templomban nem is kellett volna, de szívvel-lélekkel csinálták. Lehet, hogy már az elkövetkezendő Pünkösdre próbáltak?

Ha már netet nem találtunk, legalább vacsoráztunk egyet. A szokásos zarándokmenü volt, kicsit érdekes ízvilággal. De összességében nem volt rossz, csak érdekes volt. Mivel reggel már rég volt és a sonka-tojás gazdag reggelinek már csak kongó és korgó nyoma volt, így semmi nem maradt a tányéromon. Amúgy sem szoktam meghagyni a kaját! Megittunk hozzá egy üveg bort és beszélgettünk, beszélgettünk. mivel kettőnknek meg sem kottyant az 1 üveg bor ezért kértünk még egyet. A végén a fizetésnél lepődtünk meg. Nem számoltak fel még egy üveget, hanem benne volt a peregrino menü árában az is. Kellemes meglepetés volt. Ilyen is van.

Képek:

https://plus.google.com/u/0/photos/106590437236988503235/albums/5747235079431266225

24. nap – Astorga – Riego de Ambrós

A mai nap szigorú számokban: 41 km, 10,5 óra tiszta gyaloglás, kiindulási pont 881 m a tengerszint felett, a legmagasabb pont 1518 m, és visszaereszkedés 945 méterre. Számokban csak ennyi de élményekben ma is sokkal több történt.

Reggel ¼ 6-kor keltem, amúgy sem aludtam túl jól, 2 nő és egy pasi volt a szobatársam és az alsó ágyon fekvő nő férfiakat meghazudtoló módon tudott horkolni. Szóval reggel időben keltem, elfogyasztottam azt a laza reggelit, amit Dóra bekészített a hűtőszekrénybe nekem, majd 6 előtt 10 perccel indultam. Én nyitottam az albergue kapuját. Közvetlen utánam indultak még néhányan. Reggel megfigyeltem, amíg tollászkodtam, hogy 10 emberből 7 nem mosott kezet a WC használata után. Aki az alsó ágyon, alattam aludt nő és horkolt, mint egy férfi, az is kijött a WC-ből, bejött a mosdóba, megnézte magát, hogy megfelelő-e az éjszakai sminkje így hajnalban és a csapvíz megengedése nélkül ment tovább aludni. Érdekes és elgondolkodtató. Tegnap este Dórával és a szlovákiai magyar sráccal pont erről beszélgettünk, hogy a kézfogás nem annyira szokás, mint nálunk. De megvigasztaltam a srácot, aki a héten megy haza, mint hospitalero, 2 hónap után, hogy ne aggódjon emiatt. A kézmosás nem annyira elterjedt sem a spanyoloknál, sem pl. az angoloknál. Én amióta olvastam egy tanulmányt, azóta külön figyelem ezt. Sem a franciáknál, sem anno az angoloknál nem tudtam megfigyelni a kézmosás gyakori alkalmazását a WC használata után. Hááát, ez van. Bocsánat a kitérőért. Csak reggel ezt gondoltam fogmosás közben, amíg ez a kb. 30-as, amúgy jól kinéző nő mellettem megnézte magát a tükörben és ment vissza aludni.

Astorgát, rövid, kényelmes séta után, kb. fél óra után magam mögött tudtam. Aludt a város, csak az én felemás túrabotom „francia” tagjának kopogását lehetett hallani. Nagyon kellemes idő volt. Bár hosszú nadrágra és hosszú pólóra öltöztem, okulván az előző napok keserű tapasztalatából, amikor nagyon fáztam, most éreztem, hogy hamar könnyítenem kell a szerelésemen. Ahogy kiértem Astorgából egy nagyon kellemes kis kápolnát találtam. Teljesen emberi volt, emberi mértékű, és aki imádkozni akar, annak teljesen elégséges, hogy úgymond online kapcsolatba kerüljön az Úrral, vagy azzal, akiben hisz. Ezeket a kis kápolnákat sokkal jobban szeretem, mint a hatalmas, fényűző katedrálisokat. Funkcionálisan teljesen megfelelő és itt az egyházi személyek is sokkal egyszerűbbek, sokkal jobban megfelelnek annak az elképzelésnek, amit majd 2000 éve egy Nazareti Jézus nevű történeti személy elképzelt, kitalált és a 12 tanítványának és másoknak hirdetett. Miért kellett ezt elrontani. Jóóóó, hát persze, tudom én az okokat, csak nem értem. Még csak értem is csak elfogadni nem tudom. Miért kell ahhoz arany és pompa, és hatalmasság, hogy valaki hihessen valamiben vagy valakiben. Na, jó, úgy látom megint elgurult a gyógyszerem, be is fejezem, még mielőtt bárkiben valami sértődést okoznék. Csak ezek jutottak eszembe. És a blog írás elején azzal kezdtem, hogy a gondolataimat, érzéseimet írom le. Nem cenzorálom, nem javítok bele utólag. Az aktuális gondolataimat osztom meg veletek. Ha tetszik, ha nem. Ez nem egy irodalmi mű, nem szépítem, korrigálom, nincsenek vele szemben elvárások.

Ha Szt. Jakab látott ma reggel onnan fentről, vagy egy kamera vette volna az arcomat a gyaloglás közben az első néhány órában, hát igen érdekes dolgokat láthattak volna. Folyamatosan nevettem. Nem egyszerűen mosolyogtam, hanem hangosan nevettem. Magamban. Egy pszichológus, lehet, hogy azt mondta volna, hogy „muszájkabát”. Pedig nem lőttem be magam, nem voltam részeg, csak újra és újra átéltem az elmúlt 2 nap eseményeit. És nagyon élveztem. Még most is, hogy írom ezeket a mondatokat, nevetek. Azokat a szituációkat, mondatokat, élményeket nem lehet leírni, amelyek értek az elmúlt két napban, csak átélni lehetett. És az jó, ismét jó és szerintem 2 év múlva is jó lesz! Ez az, ami megfizethetetlen! Tudjuk, a többire ott van MasterCard! 

Így telt a napon első, könnyebbik része. 9 körül beérkeztem egy faluba, azt hiszem Santa Catalina de Somozába, de most erre nem mernék megesküdni, nincs is jelentősége, és a hajnali reggelim ellenére bevágtam egy laza villásreggelit. Annyira jól nézett ki! És köztudott, hogy mindennek ellen tudok állni csak a kísértésnek nem, főleg ha a hasamról van szó! Az olasz bringás csapat, amikor meglátta a „reggelimet” viccelődtek, hogy ez még ebédnek is sok. Akkor még nem tudták ők sem és én sem, hogy ez lesz az ebédem is. Sült bacon tükörtojással és krumplival. Csak, hogy csöpögjön a nyálatok, már csak csináltam egy fényképet róla!  Húúú, de gonosz vagyok most!

A 2. reggeli után könnyítettem a szerelésemen és jól tettem. Már reggel óta megtettem vagy 10 km-t és szinte észrevétlenül emelkedtem is vagy 100 métert. A távolban még elég komolynak tűnt a magasság, amit ma le kellett küzdenem, de hát nem volt más választás. Nagyon szép tájon mentem ekkor, de nem gondoltam, hogy ez még semmi sem lesz ahhoz, amit majd délután fogok látni. Élveztem. Annak ellenére, hogy szép lassan, komótosan de emelkedett a terep.

Rabanal de Caminóban volt néhány nagyon kellemes szállás, ahol meg lehetett volna szállni- A helyi albergue tulajdonosok mindent meg is tettek, hogy ott maradjak, de ellenálltam, még a WIFI-nek is! Nagyon korán volt még, és a csúcs elérése után következő igen tetemes, mintegy 1000 m-es ereszkedést nem akartam 1 nap alatt megtenni, kímélendő a térdem és a vágott lábam. Jól gondoltam. Ezért az volt az elképzelésem, hogy El Aceboig lesétálok. Igaz, hogy ez 37-38 km, de bevállaltam. Persze az élet azért megint beleszólt egy kicsit, de ezt majd később!

A Cruz de Ferroig és még utána is kb 4. km-ig emelkedő üzemmódba kellett kapcsoltam továbbra is. Itt már nem az az óvatos emelkedés volt megfigyelhető, mint korán reggel. De már nem okozott gondot. Azért nem rossz edzés ám ez! Sem lelkileg, sem erőnlétileg. Magamon is meglepődtem mennyire jól bírom a gyaloglást, az emelkedőket ezzel az irdatlan súllyal a hátamon. A Cruz de Ferro, egy vaskereszt a 11. század óta van itt bizonyítottan, (bár az eredetit 1976-ba n bevitték az Astorgai Camino múzeumba) és azóta kultikus hely. A zarándokok itt évszázadok óta egy követ helyeznek el, amit otthonról hoznak és ez a kő jelenti a belső, lelki teher elhagyását. Ciki, de én nem hoztam otthonról követ, nem akartam itt semmi lelki terhet letenni. Pedig ismertem a legendát. Lehet, hogy én nem vagyok alkalmas a zarándoklatra. Lehet, de attól még nagyon jól érzem magam. Nem éreztem, hogy bármilyen lelki terhet le kellene tennem. Vessen meg érte, aki akar! Az tény, hogy iszonyatos mennyiségű kő van már ott. Ha mindenki megszabadult volna a lelki terheitől aki letette a kövét, akkor a világ nagyon boldog lenne. De nem az! Szóval, rám semmi különösebb hatással nem volt. Sőt még iható vizet sem találtam, pedig a vízkészletem, már fogyóban volt, jaaa, és még egy kuka sem volt a közelben. Ez apró dolog, de itt mindenki megáll, eltölt egy kis időt, felfrissül, esetleg eszik valamit és a szemetet vagy tovább viszi, vagy ahogy a nagytöbbség teszi, eldobja. Már megint csak háborgok!

Mielőtt elértem ezt a kultikus helyet van egy falu,, amelyről én azt hittem, hogy tényleg az. De valójában csak néhány rom, már nem is romos ház, csak rom, egy albergue és egy étterem. A neve: Foncebadón. Hát itt nem annyira szerettem volna megszállni, persze nem is terveztem, csak ha a lábam kényszerített volna. De nem tette!!!!

A vaskereszt után van egy „falu”, a neve Manjarin, ahol egy ház van és 1 lakos! A neve Thomás. Pont ebédelt, amikor megérkeztem és mondta – persze spanyolul, de megértettem – hogy menjek be szolgáljam ki magam itallal, kávéval frissítővel, vízzel. Adományos alapon meg az egész. Annyit dobsz be amennyit akarsz. Üzemeltet egy alberguet is, pottyantós WC-vel és vezetékes víz nélkül, fürdési lehetőség nincs. Érdekes. De nagyon hangulatos. A templomos lovagok hagyományát őrzi. Persze tovább mentem. Ellátott egy csomó jó tanáccsal, hogy a következő szakasz nagyon nehéz lesz és csak lassan óvatosan, szerpentinezve haladjak, és a kalapomat le ne vegyem, mert most már nagyon meleg van. Ilyen emberek is vannak.

Amikor elhagytam Thomás házát, akkor összefutottam egy amerikai lánnyal, aki viharzott lefelé rendesen. De láttam, hogy sántikál. Elkezdtünk beszélgetni, ez kb. 2 körül lehetett és nem gondoltam, hogy este fél hatig együtt rójuk majd a kilométereket. A szokásos kérdéseken túl is beszélgettünk, bár igen nagy erőfeszítésembe került, hogy megértsem az amerikai angolt. Még a brittel is igen hadilábon állok, de ő nagyon türelmes volt. Folyamatosan fékeznem kellett a nőt. Rohant. Hiába mondtam neki, hogy lefelé soha nem rohanunk, viccesen mondta, hogy az amik vérében van a rohanás. Igen hosszú és kegyetlen szakasz következett lefelé, amikor végre elértük a csúcspontnak számító 1518 métert. A táj az valami félelmetesen gyönyörű volt. Sajnos a fényképek nem adják vissza, bár használtam becsülettel. Amikor elérkeztünk a sziklás lefelé menethez, kölcsön adtam a „francia” botomat, hogy valamelyest tudja csökkenteni a térdére nehezedő terhelést. Hálás volt érte.

Az időjárás az kellemes meleg volt. 28-30 fok, árnyék nélkül, de kárpótolt a táj. Kicsit Svájcban éreztem magam. Kicsit az arcomat meg is fogta a nap, pedig be volt kenve. ½ 5 körül, amikor a lány már nagyon számolta a hátralévő métereket beértünk a célfaluba, El Aceboba. Ez már közel 38 km-re volt Astorgától, ahonnan mind a ketten indultunk. A falu elején 35 euróért kínáltak szobát, ami már csak elvi okokból sem jöhetett szóba, a 2 albergue pedig teli volt. Sok választás nem maradt: próba szerencse a következő faluban, aminek Riego, de Ambrós volt a neve és alig volt 4 km-re. Erőt öntöttem a lányba, aki mellesleg most végzett az orvosin és most csinálja a rezidensi vizsgáját, a gyakorlatát pedig Qutemalában spanyol nyelven végezte. Abszolút nem éreztem fáradtságot, fásultságot, nem különösebben fájt a lábam, elég jól viseltem a hőséget. Jó edzés ez a Camiono!!!

½ 6 körül beértünk a faluba, ahol volt szállás. Olyan, amilyen, de ágy volt és zuhanyzási lehetőség. Ennyi kilométer után már ne válogat a vándor. A következő falu meg amúgy is 6 km-re volt.

Egy kis pihegés után észrevettem, hogy nagyjából kiürült az albergue. Eszembe jutott, hogy szó volt valami étteremszerű képződményről a faluban, mert bolt az nem volt, így gondoltam, hogy mindenki oda ment. Nem volt túl nagy a falu, így 5 perc alatt megtaláltam. Mindenki ott vacsorázott. Volt egy kis értetlenség a fejemben, amikor megláttam a pincért. Ugyanaz a fazon volt aki, a zarándokszállást üzemeltette. 1 pillanat és összeraktam a képletet. Saláta, disznósült, krumplival és a végén jégkrém volt a zarándokmenü, 10 euróért. Mivel jó régen volt a bacon és tükörtojás ezért igen jól esett. Egy üveg bort is kaptam hozzá, ami ugyan nem volt olyan jó, mint eddig, de azért kiürült a palack.

Visszasétáltam a szállásra és azóta nektek írom a mai napom. de már befejezem, mert holnap sem lesz rövid nap és igen jól fog esni most a pihenés!

Fényképek:

https://plus.google.com/u/0/photos/106590437236988503235/albums/5747211657200827137

23. nap Astorga

Reggel egy szemernyivel sem aludtam, tovább, mint szoktam, pedig nem feküdtem túl korán. Megszokás! Interneteztem egy kicsit megreggeliztem és a nyakamba vettem a várost. A legkorábban a katedrális nyitott, 9-kor. Addig csak úgy sétáltam. Az egész astorgai belváros, óváros, kinek, hogy tetszik, nem nagyobb, mint a Budai vár területe. De nagyon kis hangulatos, impresszív az egész. Kellemes korán reggel, nyugodt a szieszta idején és nyüzsgős, izgalmas este. Jóóó!

9-kor nyitott a katedrális. Hatalmas ez is, mint minden valamikori jelentősebb spanyol városban lévő, a középkorban épült egyházi épület. Hatalmas oszlopok, terek belül, bár már kicsit idegesítő számomra, hogy a főhajó kellős közepét beépítették a stallummal. Ezt eddig minden spanyol katedrálisnál megfigyeltem. Ez a stallum az egyházi főakárkik ülőhelye. Ami nagyon szép és díszes, de miért kell megtörni egy ilyen hatalmas épület belső terét. Megint látszódik, hogy ki van kiért? Az egyházi főszemélyek nem szolgálták az egyházat, hanem az egyházzal és persze a hívekkel szolgáltatták ki magukat. Ezek ott bent feszítenek a kis trónusokon, a pórnép meg lapuljon a stallum mögött, de azért fizessen rendesen és imádja őket, csókolgassa a kezüket és aranyban járassa azokat, akiknek a legnagyobb alázattal kellene szolgálni az istenüket. Ezek az emberek, ugye legtöbbször nem a tudások, erkölcsösségük, a valláshoz való hűségük alapján kerültek magas posztokba, hanem, születési jog alapján, vagy egyéb más nyilvános vagy nem nyilvános alku után. Gyomorforgató - mármint számomra. Lehet, hogy nem kellene nekem katedrálisokba járnom!!!!

Amúgy a katedrális nekem tetszet, imádom ezeket a hatalmas oszlopokat – csak az a stallum ne lett volna ott! A XV-XVI. században épült és tényleg impozáns darab, már messziről hirdeti (hirdette) az egyház nagyságát, hatalmasságát (nekem csak hatalmaskodását, de mindegy). Közvetlen a katedrális mellett van a Gaudi palota, vagy eredeti nevén a Püspöki palota. A XIX. század végén épült, és az eredeti terveket Gaudival terveztette meg az aktuális püspök. Nagyon szép, de nem püspöki palotának. Soha nem is szentelték fel annak, de azért csak meg kellett építeni! És valaki(k) kifizették. Tényleg nagyon hangulatos és már nagyon várom, hogy Barcelonában még többet lássak Gaudiból, illetve az építészetéből. Sajnos bent nem nagyon tudtam fényképezni, mert tilos, és az egyik teremőr, mint egy börtönőr követte minden lépésemet. Hogy honnan gondolhatta, hogy meg akarom szegni ezt a szabályt???

Ezt követte, a külső park és a régi várfal megtekintése. Kellemes, erről láthattok is néhány képet. Tegnap lepattantunk a csokoládé múzeum ajtajáról, zárva volt. Most viszont kinyitott és én eltöltöttem ott egy órát. Érdekes eszközöket mutattak be a XVIII-XIX. századból, amikor is Astorga a spanyol csokoládégyártás központjává vált. Én imádom az ilyen ipartörténeti dolgokat. Itt a végén bemutattak egy filmet, ahol az abszolút manufakturális és a félig gépiesített (de persze még mindig csak a XIX. századi eszközökkel) készítették a táblás csokikat. Nagyon-nagyon érdekes volt. Vettem egy falat csokit és a film alatt elkóstolgattam, tényleg finom volt.

Következett a Római múzeum. Az I. század környékén igen komoly római település létezett itt. Ennek számtalan nyoma maradt meg az utókor számára és nagyon komoly régészeti munka folyik a mai napig is. Látványos módon mutatták meg az ókori élet különböző területeit. Az útépítéstől kezdve az ötvösmesterségen át egészen a katonai táborok épületfelosztásáig. Nekem nagyon érdekes volt. A személyzet meg haláli aranyos. A végén nekem levetítettek egy filmet, ami az ásatásokról azok eredményeiről szólt. Nagyon jól éreztem magam a közel 1,5 óra alatt.

Megnéztem még a városházát, ahová szabadon be lehetett menni és a legszebb a tanácsterem volt. Érdekesség volt, hogy a turisták botorkáltak ott az épületben, de az adminisztárió az üvegfalak mögött zavartalanul dolgozott.

Még sétáltam egy kicsit, majd visszamentem a szállásra és pihentem 1 órát. Blog írás, és internetezés. Este Dórával elmentünk egy kellemes étterembe, ahol vacsoráztunk, ittunk egy kis bort és sokat-sokat beszélgettünk. Annyira sokat, hogy nem tudtam megenni az ételt, eltelítődtem a lassú evés, sok beszéd alatt. Lehet, hogy ez a módszer, hogy ne egyek túl sokat?

Visszamentünk az alberguebe és gyors alvás volt (a cuccomat már délután összepakoltam), mert hát reggel vissza kellett vedlenem turistából zarándokká. Amivel semmi gond nem volt, de azért jó volt egy napra csak turistának is lenni.

Photo:

https://plus.google.com/u/0/photos/106590437236988503235/albums/5745768606184430321

22. nap - Villares de Orbigo – Astorga

Régen volt ilyen kellemes napom. Reggel csak ½ 8-kor indultam, laza reggeli a helyi bárban, nyoma sem volt a tegnapi zord időnek, ragyogó napsütés, gyönyörű táj, kellemes madárcsicsergés és az a tudat, hogy ma maximum 16 km-t kell megtennem, hogy beérjek abba szép kis városba, ahol Dóra, a magyar hospitalera vár.

Nem hogy sétáltam a szikrázó reggeli napsütésben, hanem szinte andalogtam. Mindenki elrohant mellettem. Bántam én?! Dehogy! Utólért 2 magyar zarándok, váltottunk néhány szót, de nem akartam visszafogni őket a saját tempójukban én meg a világ minden kincséért sem voltam képes gyorsabb tempóra kapcsolni. Siettek. Elég hamar Compostellába kellett érniük a repjegy miatt. Szerencsés vagyok, nem kell rohannom. A lány 2 napja kezdte Leonban a zarándoklatot.

Az egyik faluban (Santibanez de Valdeiglesias) láttam egy templomot, amelyet még csak 25 éve építettek, de simán lehetett volna 2-300 éves is. Az antikolás egész jól sikerült. És láttam egy idős házaspárt, aki akkor indultak az áruikkal, egy pick-upban, bíztam benne, hogy akkor ma van a piac Astorgában és talán még elcsíphetem a spanyol kisvárosi piac hangulatát. Kellemes lankás dombokon, szép tájon haladva lassan elértem azt a pontot ahonnan már rá lehetett látni Astorgára. Messziről is kellemes látvány volt, a kimagasló katedrálisával. És a háttérben a néhol még havas hegycsúcsokkal. A teleobjektívvel próbáltam közelre hozni a távolt. Lassan beértem San Justo de la Vegába, amit már azért vártam, mert Dóra állítása szerint az egész Camino legjobb tortilla-ját lehet enni az Oázis  nevű bárban. Hát, gondoltam, hogy kipróbálom. Frissen nekem csinálták és tényleg isteni volt. Laza, elég sok hagymával és ilyen ízvilággal még nem találkoztam a tortilla pusztításaim során. Közben letelepedett mellém Francz az osztrák, akivel a 4. vagy 5. napon aludtunk egy szobában és örömmel közölte velem, hogy milyen sokat fogytam. Ennek én még jobban örültem, mint ő. Tényleg fogytam, a mértékét nem tudom, de én magam is érzem. Beszélgettünk egy ausztrál lánnyal, majd mindenki ment a maga útjára. Ők Astorgán túl, én csak Astorgáig. Innen kb. 40 perc alatt értem be a városba. Az első albergue az ahol Dóra már várt. Soha nem találkoztunk még, csak leveleket váltottunk, adott néhány jó tanácsot, biztatott. Nagyon aranyos volt. Nem csak velem, mert később befutottak más magyarok is, velük is, és tekintet nélkül a nemzetiségre mindenkivel. Engem ebéddel és vörösborral várt, ismeretlenül. Teljesen meghatódtam. Már mástól is hallottam, hogy ilyen, de egészen más volt megtapasztalni. Érdekes élet ez a hospitalera lét, de erről majd később.

Az albergue már első látásra is átvette az első helyezést az eddigi Vendosaitól. Emlékeztek, mennyire dicsértem azt ott akkor. Na, ez sokkal jobb. Hatalmas, nem is emlékszem pontosan hány férőhelyes, pedig kérdeztem, de 160-170 körüli. Már 11-től nyitva van és nagyon felkészülten fogadja az 5 hospitalera és hospitalero (a segítő férfi megfelelője) a fáradt vándort. A szobák első osztályúak, kényelmesek, mindenhol segítő táblák és ábrák vannak. A szintek különböző színűek, a szobáknak neveik vannak, a Camino különböző település nevei. Én a Roncesvallesban laktam, köszönhetően a „kis” protekciómnak, egy 4 ágyas szobában. Modern fürdőszobák szintenként, felszerelt konyha és ebédlő, hatalmas a városra néző terasz, sőt teraszok, számítógépszoba ingyenes internettel, WIFI, társalgó, hangulatos zenével, néha egyházi zenével. Szóval tátva maradt a szám. És mindezt 5 fő üzemelteti. Délelőtt takarítanak, és 11-től mosolyogva fogadják a néha nyűgös zarándokokat. Segítenek minden ügyes-bajos dolgukban. Le a kalappal. A Servias de Maria, Astorgai Jakab-út Egyesület üzemelteti. 6 € egy éjszaka ára. A mosás, szárítás szintén 6 euró, de ezért 3 órán belül visszakapod a ruhád összehajtogatva. Át is mosattam minden ruhámat.

Dóra estig szolgálatban volt, de azért mindig volt egy-két kedves szava, ha összefutottunk az épületben. Ellátott térképpel, hasznos tanácsokkal, hogy hol, mit, mikor érdemes és lehet megnézni. A piacot még elértem, tényleg remek volt a hangulata, csináltam is néhány fényképet, mint ahogy a zarándokszállásról is. A piacon összefutottam a koreai csapattal is, akik a tanácsomra ott szálltak meg ahol én. Ennek egyenes következménye volt, hogy délután megint közös kajálás volt, csak most a kanadai srác (aki valahol máshol aludt) helyett egy fiatal kanadai lány szállt be a csapatba. Vele is már jó néhány napja azonos tempóban haladunk. Nagyon aranyos kiscsaj volt. Steak volt a menü és zöldségek, tészta és minden más finomság. Most visszafogtunk magunkat és sokkal kevesebb bort pusztítottunk el, csak 3 üvegnyi fogyott. Közben szereztünk olyan pecsétet a credenciálunkba (zarándok útlevél), amilyennek kevesen büszkélkedhetnek. Klein úr Németországból egy sajátbejáratú „ Freunde Des Alkohols Presidente” feliratú bélyegzővel látott el bennünket, a remek hangulatra való tekintettel. A siesta végére mi is befejeztük az evést-ivást és nekivágtunk a város közös felfedezésének. A csoki múzeum volt az első cél, de a legnagyobb sajnálatunkra zárva volt, pedig nem kellett volna neki. Így a szomszédos édességboltban vettünk néhány helyi érdekességet, édességet és azt úgy ázsiai módon eleszegettük. Persze közben hatalmasakat nevettünk, hülyéskedtünk. Hatalmas volt a hangulat. Az egész nap ilyen emelkedett jókedvben telt el.

Este ½ 8-ig csavarogtunk, élveztük a napsütést, a poénokat. Azt hiszem ez a Caminom eddigi legjobb napja volt. És szerintem nem is lehet ezt már felülmúlni. Ez volt a csúcspont. Este 8-kor indultunk Dórával az esti „pub” túrára. Nagyon hangulatos 2 kis helyet mutatott. Megittunk 1-1 pohár bort és órákig beszélgettünk. Sokat mesélt az itteni életéről, a miértekről, az albergueről. Azt hiszem ez a munka, pont az ő beállítottságának, lelkének való. Én megdöbbentem néhány dolgon, de hát mindenki másként látja, éli meg a világot. Jó volt kicsit látni, hogy más, mások, hogyan gondolkodnak a világról. Dóra tényleg olyan lelkes, jószívű, mint ahogy ezt már otthon is hallottam és a blogjának az olvasása közben is kiderült. Örülök, hogy megismertem.

Nagyon kellemes este volt. Éjfél után értünk vissza a szállásra, belopóztam a szobámba, hogy fel ne ébresszem az alvó zarándokokat, de ez szinte a lehetetlenség számba ment volna. Úgy horkoltak. Ja, nők voltak!

Hát így telt a zarándoklatom eddigi legkellemesebb napja.

A képek:

https://plus.google.com/u/0/photos/106590437236988503235/albums/5745754009991071361

21. nap - Leon - Villares de Orbigo

Reggel menetrendszerű ébredés és hajszálpontosan 6-kor nekiindulás a mai napnak. Több esélyes volt a mai tervezett táv, de az élet természetesen felülírta a terveimet, ami persze nem volt baj.

A városból a térkép alapján elég jól kitaláltam, bár nem volt rövid idő. Alvó belváros, ébredező külváros, bő 1,5 órás kutyagolás, amíg elértem La Virgin de Caminot ahol reggeliztem. Eddig elég hideg volt, de ahogy kiértem a városból kellemesre váltott az idő, leszámítva a most még nem túl erős szelet. Virgin de Camino után választás elé állítják a zarándokot. Vagy megy a rövidebb, de unalmasabb, autópálya, autóút mellett vezető úton, vagy a valamivel hosszabb, de a természet lágy ölén haladó szakaszon gyalogol. Én, többek tanácsára is, meg amúgy sem sietek a hosszabbat választottam. Úgy láttam a nagy többség nem így tett. Én nem bántam.

Az első variáció szerint, ahogy terveztem, Villar de Mazarife lett volna mai szálláshely. Ez 22 km volt Leontól, rövidnek is tűnt, meg akkor másnap kellett volna sokkal hosszabbat mennem Astorgáig, ezért a „b” terv az volt, hogy megtoldom még 14 km-rel és akkor Hospital de Orbigoban alszom. Közte nincs szálláshely. Elég korán értem Villar de Mazarifebe és feltettem a kérdést a lábaimnak, hogy fogják-e bírni a hátralévő 14-t. Nem éreztem fáradtságot a 22 km után és még tele voltam energiával. Nekivágtam. Jó hosszú, egyenes, már-már unalmasnak is mondható szakasz következett. 2 dolog miatt nem unatkoztam. Az egyik a hatalmas szél, ami majd levitt a lábamról, a másik a sok gondolat, amelyek előjöttek az agyamból. Szinte nem is találkoztam zarándokkal így nem zavarta meg senki a gondolataimat. Élveztem. A szelet már nem annyira. Egy NY-ÉNY-i szél fújt, majdnem szemből. Olyan erős volt, hogy téliesítenem kellett az öltözékem. Felvettem a pulcsimat, sálat az arcomba húztam, akár a bankba is mehettem volna kéregetni ebben az öltözékben.

Az előző esti beszélgetésen gondolkodtam. Mennyire szerencsések vagyunk, hogy a Földnek ennek a szegletére születtünk. Meg hát minden máson is agyalogtam, időm volt, mert 3,5 óra alatt tettem mega 14,5 km-t. Nem rohantam. Az egyik helyen, egy jelentéktelen kis faluban összefutottam egy magyar lánnyal, aki hasonló módon nem rohant, mint én és élvezi az egészet. Dumcsiztunk kb. 20 percet, miközben ittuk a jól megérdemelt kávét. Az idős kanadai „barátommal” is összefutottam, akivel Bayonne-ból együtt utaztam SJPdP-ba. Volt egy kis lábbéli problémája így 2 napot kellett pihennie Leonban. Mindig csak úgy hív: Mr. Hungary. Jó fej nagyon. Ilyenkor a kötelező és megszokott kérdések, hogy ma honnan jöttél, hová mész és más ilyen úgymond közérdekű infó közlése. De egyre jobb az egész, egyre több emberrel van valami közös élmény, emlék. ha csak szösszenetek is ezek. Ezt az internacionalizmust élvezem a legjobban. Persze a táj mellett. Szeretem a magányos bandukolásokat is.

Menetközben jött egy szórólap, hogy a 36 km után ha bevállalok még 3-at akkor egy olyan albergue-ba érek ami nincs benne még az útikönyvekben sem, és van WIFI, 4 ágyas szobák, vannak. Eltűnődtem. Mérlegeltem a lában és döntöttem. Nem mondom, hogy nem voltam fáradt, de nem fájt a lában csak fáradt volt. Hospital de Orbigó aranyos kis település volt, de tovább mentem rajta. A híd, ami az Orbigó folyó fölött ível, az valami fantasztikus. Látszik rajta, hogy nem rég újították fel, nehéz a haladás rajta a kiálló kövek miatt, de a látvány az fenomenális. A faluban láttam azt az alberguet is ahol Klári dolgozott önkéntesként néhány hetet. Eredetileg itt akartam megszállni és persze ha még itt lett volna akkor a világ minden WIFI-jéért sem hagytam volna ki. De nem ez a helyzet állt fenn. A falu végén már láttam a (napi) út végét. Kb. 3 km-re volt a kis falvacska, Villares de Orbigo, amelynek az alberguejét kinéztem magamnak. Az útikönyvben nem is szerepelt, először nem értettem, hogy miért, de amint megérkeztem rájöttem az okára. A könyv lezárása és kiadása után csináltak egy kb. 150 éves házból egy igazán igényesen felújított, de a ház régi stílusát megőrző zarándokszállást. A fürdőszobák vetekedtek a legmodernebb hotelek vizes helyiségeivel is. Egy fiatal házaspár üzemelteti, 6 euro volt az éjszaka és másik 6 euróért meleg vacsorát is kaptunk. Amire azonnal igent mondtam, mert „majd megvett az isten hidege”, ahogy ezt a Jászságban mondani szokták. ¾ 4-re értem oda és én voltam az 5. és egyben utolsó vendég is. Egy 4 ágyas szobában aludtam egyedül. Szokásos fürdés, mosás, lábápolás után röviddel jött a vacsora, ami egy vegyes salátából állt – igen finom volt, és egy paprikás krumpliszerű valamiből, amiben a krumplin kívül még kevés hússal megáldott oldalas darabkák voltak, elvétve egy-két kolbász darabka. Só az nem volt benne és igen híján volt a pirospaprikának is. Némi fűszerezés után egész ehető volt. De a legnagyobb erénye az volt, hogy forrón tálalták. Ennek az igen lényeges momentumnak nagyon tudtunk örülni, mind az öten. Egy kanadai idős néger nő, 1 dán házaspár és egy olasz pasi társaságában olvadtunk ki a napi szél és az igen zord hideg okozta állapotból. A szobában fűtés (de még annak a lehetősége) sem volt, így éjszaka 3 takaró ellenére is fáztam.

Reggel, úriember módjára ½ 7-kor keltem és csak egy óra múlva indultam a következő, nem túl nagy távra, a mintegy 15-16 km-re lévő Astorgába. Reggelre a lában egész jól kipihente az eddigi legnagyobb, 39 km-es etapot.

Fotók:

https://plus.google.com/u/0/photos/106590437236988503235/albums/5745007306311945281

20. nap - Puente Villarente – Leon

A későbbi kelést, értelem szerűen kései indulás követte. De nem kellett rohannom. Ez a 12-13 km semmiség volt a már edzett lábaimnak. Ragyogó napsütésben gyalogoltam az elején igen kellemes tájon. A második fele az már annyira nem tetszett, mert kicsit iparterületen haladt, de hát tudomásul kell venni, hogy a történelmi városrészek a város belsejében vannak. Körbenőtte őket a 130.000 ember háza és ipar. Ez van.

Leonban 2 nagy szálláshely van. Az egyik egy kicsit távolabb a történelmi városrésztől, ez kb. 20-25 perc laza séta, az önkormányzat üzemelteti és 5 euróba kerül, majdnem 24 órás nyitva tartás mellett. A másik bent a sétálóutcában van és az egyház működteti, este ½ 10-kor kapuzárás. Én az előbbit választottam. Elég korán beértem Leonba és bár 10-13-ig takarítás miatt zárva van, de minden további nélkül le lehetett pakolni és már csomag nélkül lehetett megkezdeni a városnézést. Elég rugalmasak és kedvesek voltak. 170 fős albergueről volt szó, 8 fős szobákban.

Megkezdtem hát a leoni városnézést. Igen régi a város. Már a rómaiak is alapítottak itt várost annak idején. A neve is erre az időre utal, a latin „legio” szóból ered, ami véletlenül megegyezik az oroszlán szó jelentésével is. Értelemszerűen a város jelképe az oroszlán. A középkorban a régi település újjáéledt, állítólag 910-ben alapították újra, majd lerombolták, újjáépítették, ahogy ez annak idején szokott volt.

Nagyon érdekesek a régi városfal maradványok. Természetesen a fényképezőgép dolgozott rendesen. Volt mit fényképezni ebben a városban. Nagyon élveztem a csámborgást. Vasárnap délelőtt volt és még csak éledezett a város, amit én abszolút nem bántam. A szálláshelyen kezembe nyomott térképen bejelölték a legrövidebb utat a belvárosba és a másnap reggeli legjobb utat is hogy majd tudjak csatlakozni a caminos útvonalra. Imádom a kis, girbe-gurba utcákat. Napokig el tudnék bolyongani köztük. A város itt is tele van romos épületekkel. Én azt hittem, hogy ez csak Burgos sajátossága és a kisebb falvak szegénysége. De nem. A katedrális mellett, vagy a Plaza Mayor mellett éppúgy megtalálhatóak a félig düledező házak, mint a külvárosban. Láthatólag itt ez senkit nem zavar. Sétálgattam kb. 2,5 órát, csakhogy meglegyen a kilométerem, majd visszamentem az alberguebe és mostam. A szárítás sajnos csak a fürdőszobában volt lehetséges, aminek az lett a következménye, hogy a ruhák reggelig sem száradtak meg tökéletesen. De persze ekkor ezt még nem tudtam. Megírtam az előző napi elmaradást és feltöltöttem a fényképeket, volt WIFI. Délután 5-kor ismét a nyakamba vettem a várost. Egész más volt a hangulata, megtelt élettel, ami az épületek fényképezését zavarta, de más szempontból meg jobb volt. Lépten-nyomon ismerősökkel futottam össze. Olyanokkal is, akikkel már több, mint 2 hete nem találkoztam. Jó volt újra látni őket. Néhány kedves szó, baráti ölelés, egy-két rövid story és mindenki ment tovább a saját útján. Jajj, nem is mondtam! Az előző este nagy újongva üdvözölt az az ausztrál lány, akinek a lábán varrtam a vízhólyagot úgy kb. 10 napja. Mutatta, hogy már rendbejött és nagyon köszönte, hogy anno ott segítettem. Utólérte a társait is, igaz, hogy napi 40 km-eket kellett ezért megtennie. Elmesélte a társainak, hogy én voltam az, aki segített. Érdekes érzés volt. Félelmetes, hogy pici apró figyelmességekért, szívességekért milyen hálásak tudnak lenni az emberek.

Természetesen a Leoni Katedrális sem maradhatott ki a látniválók közül. Nekem sokkal jobban tetszett, mint a burgosi. Sokkal emberibb, barátságosabb volt. Nem volt túl cicomázva. Láthattok erről is néhány fényképet. Az idő viszont kellemetlenül elromlott, erős szél és néhány csepp eső is megjelent. Már-már azt hittem, hogy szégyenszemre vissza kell mennem a szállásra és le kell cserélnem a szandált bakancsra. De ekkor az egyik holland nő, akivel már többször összefutottam kiszólt az egyik étteremből, hogy nem tartanék-e velük egy pohár borra. Természetesen, ilyen kedves invitálásnak nem tudtam és persze nem is akartam ellenállni. Az elkövetkező ½ órát - 40 percet vele és egy másik olasz nővel, angolul beszélgetve és borozgatva töltöttem. És a rossz idő is tovaszállt ez idő alatt. Tovább csavarogtam és akkor összefutottam a koreai csapattal. Akikkel előtte este közös kajáltunk és próbáltuk a spanyol bortermést elpusztítani. Nem sikerült. Közülük az egyiknek, a doktornőnek el kellett utaznia, busszal előre megy 2-3 napnyi távolságot, mert megy a Himalájába. Most akarják elbúcsúztatni. Közösen tettük meg egy spanyol étteremben.

Az ázsiaiakra jellemző, hogy szeretnek egy tálból cseresznyézni. Most sem az történt, hogy mindenki rendelt egyféle kaját, hanem a helyi specialitásokból rendeltek egy-egy adagot és azt közösen ettük meg. Amikor ezt a fajta éttermi kajálás módot tapasztaltam évekkel ezelőtt, hát mit ne mondjak, zavart. Mostanra megszoktam és ők meg nagyon kulturáltak is voltak.  Érdekes témákról beszélgettünk a vacsora alatt. Az ázsiai családalapítás, párválasztás fonákságáról (mármint szerintük is az) ment az eszmecsere. Én eddig azt hittem, hogy a szülői kiválasztás csak a kínai tradíciókban van meg, de most ők elmondták, hogy bizony náluk is ez a divat. Az érzelmeknek nincs jelentősége. Ha esetleg nem akarnak megfelelni a szülői akaratnak, akkor maradnak egyedülállók. És hát persze első a karrier.

Mivel a társaság nagy része a másik (1/2 10-kor záró) alberguet választotta, így 9-kor asztalt kellett bontanunk. Búcsúzkodás és mindenki ment a maga útjára. Az idő megint lehűlt, a bárok, pubok megteltek. Hatalmas élet kerekedett. Én azért lassan a szállás felé vettem az irányt, mert másnap hosszú utat terveztem. A szoba nem volt dugig emberekkel, rajtam kívül csak 4 másik pasi aludt ott. De az ajtót alig tudtam kinyitni, olyan kenguruszag volt. Gondolom az egyik pasi nem találta meg a fürdőszobát – tény, hogy a folyosó másik végén volt. Gyors ablaknyitás és a horkolások ellenére aránylag gyorsan elaludtam.

Fényképek:

https://plus.google.com/u/0/photos/106590437236988503235/albums/5744705815092552401

19. nap - El Burgo Ranero - Puente Villarente

A nap egy kicsit rövidebbre sikeredett, mint úgy általában. És a napnak pont azt a részét tépte le az élet, amikor a blogot kellett volna írnom. Így az tegnap, azaz 19-én ELMARADT! Na, nem az érdeklődés hiányában – mert az megvolt a részetekről, hanem más miatt. De erről majd később. Ma menetközben azon gondolkodtam, hogy hol tudnék venni egy olyan kínzó eszközt, amellyel magamat tudnám sanyargatni a tegnapi mulasztás miatt? Olyan övre gondoltam, ami belülről van szögekkel kiverve és azt viselném egészen Santiago de Compostelláig. Szent Jakab biztos megbocsátana, de ti is? A helyi sexshopban csak sima korbácsot láttam, szöges nem volt, pedig az lenne az igazi vezeklés!

Ugyan a nap az rövid volt, de megtett táv, az előre eltervezett, kb. 25 km. Hajnalban volt, aki már 4-kor indult! Hogy hová sietett? Lehet, hogy még tegnap be akart érni Leonba. Az olyan 37-38 km és akkor üdén, frissen megérkezik a városba és örül, hogy leteheti a fenekét, már ha lesz hová! Ezzel nem is lett volna baj, ez a magánügy kategóriába tartozik, de az már közügy, hogy hangosan hajnalban a szobában beszélik meg az útitervet. Ami a födémnélküli emeletet tekintve, azt jelentette, hogy nemcsak az a 8 ember hallotta, aki egy szobában volt, hanem úgy mindenki. Jó, hogy nem vagyunk egyformák! Ennek a tapintatos társaságnak köszönhetően már korábban útnak indultam, mint szoktam. Éjszak jó nagy zuhi volt, de reggel ennek ellenére vagy pont azért mert már kieste magát – gondoltam én, bepróbálkoztam a szandállal. Amúgy nem volt gatyarohasztó meleg, sőt kellemetlen hideg volt, így pulcsit is vettem. 13 km után számíthattam csak valami emberlakta vidékre, addig majdnem nyílegyenesen ment az út a közút mellett. Nem siettem, szép kényelmes tempómban hasítottam a sötét hajnalban. Felvettem a járőrtempót és hát ugye tudjuk, hogy az öreg járőr nem rakéta! Néhányan elrohantak mellettem, de nekem nem volt sietős, én ma is csak 25 km-t akartam letudni. Eltelt vagy másfél óra és vetkőznöm és öltöznöm kellett. Szandál cserélése bakancsra, pulcsi le esőcucc fel. Bármennyire is fohászkodtam, nem bírta ki az eső. Szép lassan de kitartóan esett. A kitartására jellemző, hogy csak dél körül tudtam megszabadulni az esőkabáttól és nadrágtól. Nem is nagyon csináltam fényképeket, az elején nem volt miről, később pedig a fényképező a tokjában pihent.

Laza 3 óra alatt megvolt a nap legnehezebb, kietlen szakasza, jött az első kis falu, Reliegos, egy kellemes albergue-val, aminek engem a bár része fogott meg. Szendvics helyett most egy kis sült krumpli, kolbásszal és gombával volt a villásreggeli, ja és persze a kávé tejjel. Miközben falatozom teljes megelégedettséggel, akkor látom, hogy valaki lecserélte az egyik túrabotomat. Pirosnak piros volt az övé is és az enyém is, de a butának feltűnhetett volna, hogy a magasság eltért, a fogója is más. Emlékszem egy francia 4-5 fős csoport ment el, miután én megérkeztem. Azok közül az egyiknek tetszett meg. De akkor miért nem vitte mindkettőt? Tudom én! Gondoltam, csak feltűnik neki a különböző magasság és bevár a következő faluban, de azóta sem láttam a botomat. Ő meg az övét! Azért nyitott szemmel járok itt Leonban – hátha!

A következő kis városka az Mansilla de las Mulas volt. Ezen a szakaszon ismét beért a koreai csapat – tudjátok velük együtt kezdtem és azóta is utol-utol  érjük egymást. A lányok előre mentek, de a sráccal, majd 6 km-en dumáltunk. Mindenről. Buszoktól kezdve a koreai szokásokon keresztül, a leendő üzleti vállalkozása ötletéig mindent megbeszéltünk.  Addig-addig, hogy meghívott, hogy csatlakozzam a csapathoz egy délutáni közös kajálásra. Ő fog főzni. Szeretem az ázsiai kaját – volt is már benne részem néhányszor – miért ne!

Beértünk a napi célfaluba, Puenta Villarantebe, ami inkább egy pici városkának felelt meg, na nem a mérete miatt, hanem ahogy kinézett, és nyitásra érkeztünk az aznapi szállásra. Előttem  ért oda egy kanadai 22 éves srác, akivel szintén több szálláson futottunk már össze. Ő is beszállt a közös kajálás ötletébe. A rituális fürdés, mosás, lábápolás, majd közös bevásárlás – még a szieszta kitörése előtt! Az albergue egész otthonosan volt megcsinálva. Kis étteremmel, kiülő kis helyekkel, pici konyhával, szalonnal. Csináltam néhány képet róla, hogy jobban el tudjátok képzelni. Egy szobában 16 ágy volt és négy szobát számoltam össze. Estére megtelt. Az ára 8 euró volt. WIFI nem volt, de ezt már tudtam az első faluban, mert a tulaj jött és osztogatta az invitáló szórólapokat és már ott megbeszéltük, hogy az neki nem jó bolt, ha van WIFI, mert akkor kevesebben használják pénzért az ő gépeiket. Logikus.

Megtörtént a bevásárlás, megvettük a borokat is, hogy ha esetleg tapadós lenne a rizs, akkor legyen mivel lecsúsztatni – bár később ez kiderült, hogy a koreai konyhakultúra más mint a kínai a rizs tapadását tekintve. Amikor visszaértünk, akkor mondja Alexnek a tulajdonos felesége, aki a „halljakend” volt, hogy nem lehet ám a kintről behozott piát – alkoholt és üdítőt egyaránt tekintve fogyasztani, csak amit ott nálunk veszünk. Jött Alex nevű kanadai srác, hogy gáz van. Ez a szabály ki is van írva a konyhába, de hát mi ott előtte nem jártunk. Sikerült a nővel megbeszélnem (ő csak spanyolul és csak hunglishül), hogy ha ezt a kis mennyiséget megittuk akkor csak tőle fogunk venni. Ő nem tudta, hogy mennyi a kis mennyiség. Mindig csak egy üveget látott az asztalon. Később azért vettünk tőle is 2 üveg bort (nem volt túl drága), hogy örüljön, ja meg mert kellett még!

Neki veselkedtünk a kaja előkészítésnek, 5-en pikk-pakk összesaraboltunk mindent. Nagy adag rizs (ugye ezt nem kellett vágni), virsli és irdatlan mennyiségű hagyma és mindenféle zöldség. A napi húsadagomat ugyan nem fedezte, de összességében nagyon finom volt és laktató. Öntet gyanánt joghurttal lett meglocsolva a zöldséghegy. Csináltam erről is pár képet. Jó hangulatban ment az előkészítés, persze a vörösbor segített ezen rendesen. Nem voltunk szomjasak csak éhesek, amikorra elkészült a kaja. Nagyon egyszerű, de nagyon finom volt. Lehet tőlük tanulni. Nem kapkodtuk el a kajálást eltartott vagy 2 óráig és közben folyamatosan beszéltünk. Angolul. Ami ugye nem kis teljesítmény, aki ismeri az angol tudásomat. De amikor Nagy Sándorról tartottam kiselőadást nekik angolul, akkor már nem lehettem szomjas én sem. Kiderült, hogy az egyik csaj, aki 20-nak néz ki de 30 éves (persze én ezt már megszoktam, mert tudom, hogy 10 évet hozzá kell adni ahhoz amennyinek az ember gondolná őket) megy vissza a Himalájába doktorkodni.

Szóval jól eltelt az idő és összességében megittunk 8 üveg vörösbort öten, azért csak öten mert a koreai srác vallási okok miatt antialkoholista. Kicsit elálmosodtam. Úgy döntöttem, hogy a blogírás megvár, elküldeni amúgy sem tudnám, úgyhogy így jártatok. Ezért mondtam az elején, hogy kicsit rövidebbre sikeredett ez a nap. Éjfélkor felébredtem. Reggel derült ki, hogy a többiek hasonlóan tettek, mint én.

Mivel mára csak 12-13 km maradt Leonig ezért csak később indultam. Meg vasárnap is volt!

A fényképek:

https://plus.google.com/u/0/photos/106590437236988503235/albums/5744623844392429537

18. nap - San Nicolás del Real Camino - El Burgo Ranero

Ma rövid leszek. Enervált vagyok. Amennyire sok volt az energiám az elmúlt napokban, ma reggel úgy ébredtem, hogy szinte semmi nincs. De holnapra már újra lesz! Korán ébredtem, már volt aki ½ 5-kor útra kélt. Felébresztett. Nem is tudtam már visszaaludni, így egy kicsivel korábban indultam, mint máskor.  Húúú, az első néhány kilométeren nagyon nem akartam működni. Úgy vánszorogtam, mint ha már az utolsó kilométerek lennének. Gondolom a tegnapi reggeli hajtás ekkor bosszulta meg magát. A kis faluból ahonnan indultam két út vezetett ki, persze én a kevésbé romantikusat, ám de rövidebbet választottam. A hajnali sötétben nem mindegy? Már kezdett világosodni, amikor láttam, hogy egy fiatal srác, aki az én startomnál még csak szedelődzködött, a balról jövő (hosszabb) útról beelőz. Na, mondom magamnak, jó lassú vagyok. Feltűnt, hogy hasonló színű, világoszöld törülköző van neki is úm. panyókára vetve a zsákján mint az enyém. De jó, nem csak én vagyok ilyen hülye, hogy a kis törülközőmet kívül hordom. Beértem Sahagúnba kb 1,5 óra alatt, ami elég vacak részidő és betértem egy korai peregrinókra váró reggeliző helyre, ahol kellemes reggelit kaptam. Tortilla, narancslé, kávé. Ott volt a srác is, akinek hasonló törcsije volt, mint nekem. Hasonló!? Az enyém volt. Ugyanis elhagytam, amikor kiléptem az albergueből. Itt kérdezte meg, hogy esetleg nem az enyém-e?

Ilyen kezdés után nem annyira volt kedvem tovább indulni, de hát mégis csak illetlenség lett volna 6 km után letáborozni. Amúgy, mára 25-26 km-t terveztem. Az meg is lett végül, sőt még vagy 2-t rá is húztam, de ezt majd később. Szép lassan vonszoltam magam, a forgóm és a lábam kezdett bejáratódni, de nem volt kedvem a nagy rohanáshoz. Komótosan, öregesen. Újra találkoztam a koreai csapattal, Sahagúnból indultak, önmagukhoz képest túl későn, de az ok az volt, hogy tegnap 40 km-t nyomtak le és igen lemerültek. Calzada del Cotonál van egy választási lehetőség, hogy melyik úton tovább? Én már előre kinéztem, hogy a baloldalit választom. De valamit elszúrtam vagy elméláztam, mert nagyon balra keveredtem. Szerintem, egy felüljáróra nem mentem fel ahová kellett volna. A koreai csapat meg jött utánam. Amikor már nagyon nem volt jelzés (előtte is igen gyenge volt a jelölés) és mellettem lévő autópálya túl messzinek tűnt akkor kerestem agy alternatív útvonalat. Találtam is ami visszavitt az eredeti szakaszra, csak így egy kicsivel többet láttam a spanyol tájból, mint a többi zarándok. Kellemes helyen sétáltam. Ebből adódik az a kb. 2 km plusz, ami összejött, de nem számít.

A következő falu Bercianos del Real Camino volt ahol kávé és szendvics várt. Az időjárás egész nap napos, de keményen szeles volt. A csősál nem került le rólam. Ma megint szandálos napot tartottam, de így is többször visszajött az ujjfájás. A következő kis faluig, ami ma a végállomás is volt már csak 7 km-t kellett poroszkálnom. Ezen a szakaszon alig volt zarándok, sokan a másik utat választották, volt, hogy egy óráig nem találkoztam emberrel.

A lassúságom ellenére élveztem a sétát és millió dologgal foglalkoztam gondolatban. A faluban (El Burgo Ranero) az első alberguet választottam ami önkormányzati, adományos rendszerű, egyszerű, de elfogadható. Az emeleten vannak a szobák, érdekesség, hogy nincs födém csak a gerendázat és a cserepek. Csináltam is erről képeket, de amúgy semmi gond nincs vele. Elég hamar tele lett a szállás, sőt a faluban is az összes albergue, így jó néhány embernek be kellett vállalni azt a 13 km-t amit én majd holnap hajnalban szándékozom megtenni. Szegények!

A szokásos fürdés, mosás, lábápolás után felfedeztem a falu mindhárom utcáját. 20 perc alatt végeztem, a házakról ma is csináltam képeket, bár lehet, hogy már unjátok, de hát elsősorban önző módon magamnak készítem a fényképeket. Egy ilyen séta -100 év!

A délután során nagy nehezen szereztem internetet, ami elég instabil, de mégis valami. Pihentem, olvastam, felpolcoltam a lábam. Estére sem tervezek már nagy durranásokat, valami laza vacsi, beszélgetés, alvás, energiagyűjtés a holnapra. Úgy tervezem, hogy megint egy kb. 25 km-t megyek és vasárnap délelőttre Leonig már csak úri 13 km marad. Később fogok indulni és nem leszek fáradt Leont felfedezni. Ha nagyon megerőltettem volna magam, akkor már holnap beérhettem volna a „nagyvárosba”, de minek rohanjak!

Azzal kezdtem, hogy rövid leszek. Betartottam.

Minden jót!

A fényképek:

https://plus.google.com/u/0/photos/106590437236988503235/albums/5743850255716635537

17. nap - Carrion de los Condes - San Nicolás del Real Camino

Ki vagyok, mint a liba. Úgy elöljárójában. Tehát ha nem leszek túl összeszedett ma (sem), akkor legalább ma betudhatjátok az állapotomnak.

A mai story ott kezdődött, hogy tegnap megírtam a napi blogot, feltettem nektek és nekiláttam átgondolni a következő napot, azaz a mait. Kikerekedett a szemem, amikor megláttam, hogy valami 17,5 km-en keresztül semmi nincs csak út, út, ja és egy kis út. Semmi falu. Elsőre kicsit bizarrnak tűnt a dolog. Olvasom a kisokosomban, hogy vigyünk kaját, vizet meg más túlélő készletet. Átgondoltam, a kajámat megettem azt nem kell vinnem, vizet amúgy is vinnék. Az meg nekem nem akkora dráma, ha nem megyek át 2-3 kihalt falucskán, ahol úgysem tudok inni még egy kávét sem, nem hogy egy szendvicset ehessek. Időszámvetést végeztem. Ha normálisan indulok, és nyomok egy kövér 5 km/h sebességet, akkor ½ 10-re emberlakta környékre érek. Ez pont olyan, mintha 4-gyel csoszognék és 12-14 km múlva találnék egy kávézóhelyet a 3. faluban, mert ugye az első 2 még alszik, amikor engem vendégül láthatna. Tehát semmi emberhalál nincs. Néztem a további mennivalót is. Kisakkoztam, hogy kb. olyan 26-27 km lazán meglesz! Nyugodtan hajtottam a fejem a párnám helyett a karomra.

Reggel a szokásos időben kiosontam a szobából, szerintem a holland házaspár és a spanyol pasi észre sem vette, hogy távoztam. A városból kicsit nehezen értem ki, mert folyamatosan fényképezési kényszerem volt. Ennek eredményét láthatjátok a fényképek elején. Hatalmas meglepetés ért. A túl korai kávémról már az este elbúcsúztam. Titkon azért bíztam a spanyolok üzleti érzékében, hogy hátha még itt a városban lesz valaki, aki kinyit. És lőn. Igaz kicsit álmos a fószer a pult mögött, de a kávéja az nagyon jó volt. És kit érdekelt, hogy ő nem aludta ki magát. Feküdjön le időben, mint én, 10-kor, minden este. Hálából le is fényképeztem. Amúgy nagyon barátságosan, persze csak spanyolul magyarázta, amit már tudtam, hogy hány kilométer és 4 óra és stb. Nem törtem le a lelkesedését és felváltva nyomtam a „Si” és „Yes” szavakat. De ahogy kiértem néhány km után rátérhettem a Via Aquitaniára. A római utász mérnökök találták ki a nyomvonalat és azóta sem tértek el attól. Valamit tudtak azok ott 2000 éve. Az ezen való elmélkedés jól ki is töltötte ezt a laza 3,5 órámat. Eltűnődtem, azon, hogy milyen okos és logikus volt a római államgépezet. Ahhoz, hogy a légiókat, a seregeket gyorsan és hatékonyan el lehessen juttatni egyik országrészből a másikba vagy a birodalom egyik pontjáról a másikra, ahhoz bizony utak és jó utak, megfelelő alapozással kellenek. Ahhoz, hogy az áruk eljussanak a birodalom minden pontjába, hogy a beszedett adók időben, biztonságban Rómába érjenek, megint csak olyan úthálózat kellett amely, mintegy érhálózat behálózza a birodalmat. Az építéshez rabszolga meg volt rendesen. A rendszer biztosította az utánpótlást. A múlt hónapban olvastam Steven Saylor: Római vér c. regényét. Az időszámítás előtti 1. században játszódik, értelemszerűen Rómában, a hírhedt polgárháború után, Sulla diktátorsága alatt, Még Julius Caesar is csak kiscserkész volt (persze már légiókat vezetett, de még nem volt politikai szerepe). Maga a könyvtől nem voltam hasra esve, de nagyon jól bemutatta a kor egyszerű embereit, a római közállapotokat, a közhigiéniai állapotoktól kezdve a lakhatásig, a félelmeket, a vallást, hiedelemvilágot, az igazságszolgáltatást, az állam gépezetét, szóval úgy általában mindent. Ezen agyalogtam, hogy ne is kelljen a monoton út hátralévő részén tűnődnöm, tartottam a reggel felvett menettempót, csak egy-egy fotó elejéig torpantam meg. A mai szerelésem hosszú nadrág és szandál volt. A hosszúnadrág nem kellett volna, mert elég kellemes, kirándulós időre sikeredett, csak a végén délután 1 körül gorombult be egy kicsit az idő, de csak fenyegetőzött az esővel. Elmaradt! Nem bántam, de a túl nagy hőséget sem hiányoltam ám! Beleképzeltem magam (de csak egy pillanatra) akik mondjuk augusztusban és délután tévednek erre. Agyrém lehet. Ettől ilyen hírhedten nehéz ez a szakasz. Pedig amúgy nem. Annak ellenére, hogy elfáradtam, amikorra beértem a pici faluba, Calzadilla de la Cuezába. De szerintem nem az úttól, a monotonitástól, hanem a sebességtől. Én választottam meg, de azt hiszem rosszul döntöttem, mondom most ezt így már délután. A bal forgóm a combomnál jelezte, hogy a „gömbcsuklókkal” nincs minden rendben. A tervezett időben, ½ 10 kor befutottam a fenti falu első és egyetlen bárjába, ahol kávé és tortilla került az asztalomra. Megérdemeltem. A félórás tollászkodás, lábápolás, és kis piros könyv átnézése után 10 kor indultam tovább. Az eredeti még hátralévő 9 km-t megtoldottam még egy 6 km-rel. Persze csökkentettem a tempót. Visszavettem 4 km/h-ra. Kellett is mert az első pár tíz méter elég nehezen ment, de amikor felvettem a tempót akkor már nem volt gond.

Azért jó ez a szandál, amiatt a vacak lábujj miatt, de sokkal jobban megterheli a láb többi részét, mint a bakancs. A talpam minden egyes izma és izmocskája sokkal jobban elfáradt. A következő kis falu Lédigos volt, amit épp csak súroltunk az útvonallal. Itt láttam, hogy egy fiatal „zarándok” nő kiszáll egy autóból, mint stoppos. Jaaaa, hát így könnyű (könnyebb), persze nem tudtam az eset összes körülményét, de nem is érdekelt. Nem lett nekem egy lépéssel sem több, vagy kevesebb azzal, hogy ő stoppolt. A következő falu, ami az eredeti célpont volt Terradillos de los Templarios volt (ne gondolja, hogy meg tudom jegyezni ezeket, puskázom, még a Leon is nehéz), itt két nagy albergue is volt. Elemeztem az állapotomat és bár fáradt voltam és éreztem a lábam, tovább jöttem. Ezen a szakaszon sem előttem, sem utánam senki. Mindenki megállt ott Terradillos….. ban. A tervezett érkezés ½ 2 körül volt, amivel nem hibáztam. Megérkeztem, bár az utolsó 2-3 km elég szenvedősre sikeredett. Éreztem a reggeli gyorsabb haladás minden következményét. Fáradt voltam, fájt a lábam, ás már nagyon vártam az első háztető megjelenését. Szerintem 1492. októberében sem várták jobban a Santa Marián, hogy a horizonton megjelenjen a föld. És megjelent, anno nekik is a föld és nekem is a falvacska. Hálából le is írom a nevét. San Nicolas de Real Camino. Hát nem gyönyörű! Egy házaspár vezeti az alberguet és nagyon megörültek nekem, amikor megtudták, hogy magyar vagyok, tavaly jártak nálunk és vadul mesélték (spanyolul) a budapesti élményeiket. Én meg értettem, már amennyit! A szállás nagyon rendben van. Egy átalakított vályogház, de minden tiszta és praktikus. 8 euro az éjszaka, van éttermük is ahol este kajálni fogok. Csináltam néhány fotót a szállásról. Ahogy felértem az ágyamhoz és letehettem a zsákomat, hát bizony megkönnyebbültem. És egyből 2 nőre gondoltam, akiknek az érintésére vágytam abban a pillanatban. Az egyik a legjobb gyógytornászom, Csilla, akinek a kezébe helyeztem volna a jobb lábamat, hogy csináljon vele csodát, a másik Ancsa, aki a legjobb masszőröm, neki meg mindkét lábamat odaadtam volna persze a hátammal együtt. A zuhany egy kicsit helyrázott, de a mosás után úgy éreztem le kell feküdnöm egy kicsit, nem bírtam aludni mert folyamatosan rángatózott a lábam, de az a 30 perc azért jól esett. Kenegettem én minden csodaszerrel, de csak nehezen javult. Na majd éjszaka rendbe jön! remélem, ha nem akkor itt alszom! A megérkezésemre, mintegy fájdalomcsillapításként ittam 2 pohár bort. Jobban is vagyok!

Csináltam ma még egy mappát a fényképeknél. Ebben több mint 100 település - a teljesség igénye nélkül - térképe van, amelyeken bejelölgettem és lementettem a szálláshelyeket, hogy majd könnyebben találjam meg őket. Hozzáteszem én nem használtam, mert jól ki vannak táblázva, de hátha valaki tudja majd egyszer használni. Ha nem, nem.

Itt az elérhetőségről a link:

https://plus.google.com/u/0/photos/106590437236988503235/albums/5743533292281634401

A holnapi napról még nincsenek meg az elképzelések, de amint ezt befejeztem megtervezem a holnapot.

Ennyi a mai nap rövid története!

Mindenkinek minden földi jót kívánok!

Mai fotók:

https://plus.google.com/u/0/photos/106590437236988503235/albums/5743522357453268577

16. nap - Frómista - Carrion de los Condes

Rosszul indult a nap. Elaludtam! Atyaúristen! Most mi lesz? Gondoltam első riadalmamban, de ahogy körbenéztem és felderengett a barakk belsejének körvonala, rájöttem, hogy hol is vagyok. Az éjszaka a hideg miatt többször is felébredtem, utoljára 4.55-kor. Most meg már 5.55 volt. Elkések! De honnan is? Szép lassan, óvatosan kicipeltem az előtérbe a cuccaim, hogy az a néhány ember, aki nem ilyen mániákusan korán kelő, tudjon még aludni és az előtérben felöltöztem, készre pakoltam a zsákot, ami azt jelenti, hogy a technikai felszerelést, amivel mostanság alszom belegyömöszöltem. 6.17-kor már kopogtam a helyi vasútállomás kövezetén.

Átmentem a kis városkán, ami meglehetősen barátságosnak tűnt így hajnalban – az emberek nélkül meg amúgy is szeretem a településeket – csak a hideg keserítette meg egy kicsit az életem. A szokásos rövid szerkómban voltam és gondoltam, hogy az első ½ óra után már sokkal elviselhetőbb lesz az idő. Annyira hideg volt, hogy a fényképezőgépet sem volt kedvem elővenni. Vacogtam. Fokoztam a tempót, de most még az sem segített. Elég hamar átértem az első kis faluba, nevét sem tudom és szerencsére volt egy közért-bár kompozíció 6 négyzetméteren, de volt forró kávé. Más sem, de most nem is bántam. Kicsit átmelegített, csak úgy állva, a hátizsákkal egyensúlyozva döntöttem le a kis melegséget. Hogy tud örülni az ember ilyen apróságnak is. Itt értek be az első zarándokok, hamar indultam tovább. Az út nagyon egysíkú és monoton volt. Végig az országút mentén vezetett (amúgy egész nap), aminek az az előnye meg volt, hogy valami autó, traktor, busz megtörte a monotonitást. A nap gyönyörűen sütött, de a szél miatt nem nagyon tudott melegedni az idő. A szél állandóan északról fújt és mivel én nyugatra tartottam a jobb szemöldökömet mindig összekócolta!

Gondoltam, most már lesz, ami lesz csinálok néhány fényképet, bár téma még nem adódott, de gondolván a népharagra, ha fényképek nélkül jelentkezem ma, feláldoztam magam, illetve csak feláldoztam volna. Kapcsolom be a masinát és nem hallom az ismerős zajt. Pillanat alatt végigfutott rajtam egy világháború összes borzalmának érzése (na jó csak az I. Világháborúé), hogy most akkor mi van. Gyors ellenőrzés, eljutottam az aksi tárolóig és az üres. Tegnap este, amikor töltöttem a töltőben hagytam és azzal együtt a zsák aljába raktam. Kicsit persze izgultam, hogy nem hagytam-e el véletlenül, de minden reggel alaposan ellenőrzöm a fekhelyem és annak közvetlen környékét. Tehát majdnem biztos voltam benne, hogy megvan, de azért az ördög motoszkált bennem. Hál’Istennek, már láttam a következő kis falu,Villarmentora de Campos (micsoda nevek) első házait, és gondoltam, ott úgy is kellene valami étket magamhoz venni, ott lemálházom magam. Így is volt, az aksi bekerült a helyére, egy újabb kávé tejjel a gyomromba, kaja az nem, mert az nem volt. Itt, ami egyébként egy albergue is volt a bár mellett, (vagy fordítva?) láttam egy érdekes kiskanalat. Az első képnek ezt raktam be, nagyon tetszett! Vízszintesen áll meg a poháron. A táj és terep elég egyhangú volt, sehol semmi izgalom. Ekkor már szinte tömegével érkeztek a zarándokok, 8- ½ 9-kor már a leglustábbakat is ki ebrudalják és nincs mit tenniük, menni kell az ÚTON!  Ekkor már túl voltam a mai tervezett út felén és egy lábbeli cserén. A bakancsomat lecseréltem a túraszandálra, a terep megengedte, a műtött láb meg jelezte, hogy nem kellemes neki a mai nap, úgy feszült, mint még eredeti, műtetlen korában, sőt kicsit jobban. Csere volt. Sokkal jobb lett, csak a fránya, apró kis kavicsok 5 percenként bemásztak a szandiba és zavart, de mi volt ez a bakancsos kellemetlenséghez képest. Szerintem holnap is ez lesz, ahogy a terepet elfigyeltem és persze, ha az időjárás is lehetővé teszi. De azért reggelre lehet, hogy felszerelem a nadrág szárát, mégiscsak melegebb lehet, mint a csupasz lábszár. Bár így megfosztom a térséget a gyönyörű lábaim látványától, de most szenvedjenek ők egy kicsit.

Annyira korán volt még, hogy elbizonytalanodtam abban, hogy biztos meg akarok-e állni 20 km-nél. De két dolog meggyőzött. Ha nem állok meg Carrion de los Condesnél akkor a 20 mellé kell még lenyomnom 19-et és a másik, hogy a városról sok régi, szép dolgot olvastam. Írták, ugyan, hogy már megkopott a régi fénye, de gondoltam, hátha maradt valami történelmi hatása a városnak. Hát sok nem, de azért megérte megállni. A XV. században 12 zarándokszállás működött itt. El tudom képzelni a nyüzsgést, ehhez képes ma elég laza volt a forgalom, bár 5-6 szálláshely működött. Most vessen meg aki akar. Ma a helyi Hiltonban szálltam meg. Nem alberguebe mentem hanem egy 1 csillagos hostelbe. 15 euró volt a szoba, WIFI-vel, ingyenes mosással, éjjel-nappal ki-be lehet járni (ami ugye egy zarándokszálláson korlátozott) és csak 4 fős szobában. Rendes ágy, saját fürdőszoba és KÁD! Na persze, csak ülőkád, de az is mennyivel jobb, mint a zuhany. Aki ismer, az tudja, hogy sokkal jobban preferálom a kádat, az meg, hogy ülő, azért jó mert nem kell bele sok víz ha én beleülök. És beleültem. Persze dugó nem volt hozzá, de hát szállodákban edződött magyarnak ez a legkisebb gond! J Kb. félóráig áztattam magam (még senki nem volt a szobában), kimondottan jól esett, elégtétel volt a délelőtti hidegért. Miután rendbe szedtem magam, elmentem felderíteni a várost. Kellemes volt, kicsi, nagyon sok egyházi vonatkozással. Legjobban a város központjában található templom a Santa Maria del Camino tetszett. A XII. században építették, és százszor jobb volt, mint a burgosi katedrális. Egyszerű falak, persze az oltár az díszes, de legalább a falak nem voltak azok. Nem voltak szabályosak a falak, a függőlegestől igen távol álltak, és nem tudom, hogy szándékos volt-e vagy csak a függőón volt zárlatos annak idején, de semmi következetesség nem volt az eltérések irányában. Persze ettől még állnak a falak vagy 8-900 éve. Kíváncsi lennék, hogy Tamás építőmester (A Katedrális) mit szólna hozzá, de hát ő nem járt itt! Na mindegy, de ez tetszett! Itt láthatunk egy érdekes Y alakú feszületet, ami először fel sem tűnt, csak mivel olvastam róla, elkezdtem keresni, és megtaláltam az egyik oldal kápolnában. A kulturális éhség csillapítása után a testre is kellett már gondolnom. Mert hát ugye a reggeli az kimerült 2 kávéban. Van itt egy helyi viszonylatban hatalmasnak mondott közért. Betértem és gyűjtögettem némi kaját. Gondolnom kellett az elmaradt reggelire, az időszerű ebédre és majd az elkerülhetetlen vacsorára is. Kenyér, sonka, olajos hal, sajt, 1 üveg vörösbor (hoppá!) egy kis kóla, ja és egy kis joghurt. Mindezt megúsztam egy 10-ből.

Visszatérve a „hiltonomba” egy fél üveg vörösbor társaságában megebédeltem, mindennek megettem a felét, majd lepihentem egy kicsit, csak 45-50 percre, de bírtam. Internetezés, majd miután vége a sziesztának, még egy laza séta a városban, majd a jól megérdemelt vacsora a bor második felével. Már tiszta spanyolosan érzem magam! Azt ígérték, hogy a mosás után ki is terítik a ruháimat, na hát ez elmaradt, így 5-kor terítettem ki, pedig már mentem volna beszedni. Remélem estig megszárad és nem kell reggel még erre is gondolnom. Szeretem összekészíteni a menetfelszerelést.

Nem tudom, hogy miért, de ma egész délelőtt, amikor bandukoltam a 20 évvel ezelőtti dolgok jártak az eszembe. 1992 májusa. Sok minden beugrott, emberek, szituációk, történetek, konkrét mondatok. Próbáltam rájönni, hogy miért pont ez, de nem sikerült. Sok minden történt ebben az időben, de hogy miért jutottam mindig ehhez a tavaszhoz vissza, az még megfejthetetlen a számomra. Nem bántam, mert olyan emberek arca, neve is simán beugrott, akiket már rég elfelejtettem. Abszolút nem volt negatív az érzés, csak a miértet nem tudom és ez még bosszant egy kicsit.

A holnapi napot még nem terveztem meg, de szerintem olyan 26-27 km lesz az adag. Belelépek a második felébe az útnak. Átlépem a 400 km-t. Persze ez Santiagóig igaz, mert a bónusz még utána jön az óceánig!

Ma kb. ennyi történt, ami tudom, hogy a kívülállóknak nem túl izgalmas, de ezek a monoton szakaszok is hozzátartoznak ehhez az úthoz. Én élveztem a mai napot is, el sem nagyon fáradtam ebben a nem is egészen 20 km-ben. Jó volt!

Jó pihenést mindenkinek!

A mai képek:

https://plus.google.com/u/0/photos/106590437236988503235/albums/5743139226058764145

15. nap - Castrojeriz – Frómista

Ma semmi extra nem történt, jöttem 25 km-t és ennyi! Itt akár be is fejezhetném a mai napot, de, hogy mit kapnék, néhány „papaleone-camino” függőtől, azt inkább el sem merem képzelni.

A megszokott időben és módon indult a nap, azzal a pici különbséggel, hogy a tegnapi szállás, ami ugye egy önkormányzati volt és adományos alapon működött, a reggeli is beletartozott az adományba. Még mielőtt valaki azt gondolná, hogy ha adomány, akkor az lehet 0 euro is, ez nem igaz. Bár elméletileg lehetne, de ez normális ember fejében meg sem fordul(hat). Annyira normálisak és rendesek voltak itt is, és nagyon rendben volt az egész szállás, hogy ez oly fokú bunkóság lett volna, mit ide Lacháza, az pedig innen már elég messze van! Én tegnap azt az összeget adtam (7 €), ami a többi helyi szálláson is az ár volt. Szóval a reggeli, bolti pirítós, keksz, tej, vaj, lekvár, kávé. Ettem pár falatot és úgy indultam a mai távra.

Az első 1,5 km laza sík terep, de ahogy kezdett világosodni, a hajnali sötétségből kezdett elősejleni a szomorú 1 km. Valahol fönt volt a vége, jó magasan. Amikor tudatosodott bennem, hogy az a vékony fehér sáv, ami kúszik igen szép tempóban felfelé, az bizony az El Camino soron következő szakasza a hegyre, egyből nem kezdtem fázni, már a tudattól. Amúgy elég szeles, hogy úgy fogalmazzak frisssss volt az idő. Kitartottam a rövidnadrág és rövid- és hosszú ujjú póló mellett, de a téliesítés miatt felvettem a csősálat és a kalapot is. És kapcsoltam egy „terep 2”-es fokozatot. Ami egy jó erőltetett menetet jelentett a 12 %-os több mint 1 km-es emelkedőn. Hamar elmúlt a fázás. Ömlött a víz rólam, de ugyanakkor teljesen jól esett. Amíg máskor, a laza 4 km/h –ás sebesség esik jól, most 5-tel haladtam felfelé, de beragadhatott a tempomat, mert egész nap ezen a sebességen maradtam. De ma nem volt zavaró, vagy sok. Élveztem ma ezt a sebességet. Közrejátszott, persze, hogy a sarkam 2 fokozattal jobban volt reggelre, és a napsütés ellenére fújó erős szél is a gyorsabb haladásra ösztökélt. Közel ¼ óra alatt felértem és kb. egy liter víz leszakadt rólam (ezt sem kellett a szervezetemben cipelni tovább). A hegy tetején gyors törölközés és néhány visszatekintő fotó (hogy honnan is jöttem) készítése után egy jó szeles, bár rövid 3-400 méteres fennsík után jött az újabb izgalom. 18%-os lejtő. Hát, úgy kb. mindenre számítottam, de erre nem. Bár ha megnéztem volna a magassági térképet! Kisebb akkor sem lett volna a lejtő. Így hát, bízván abban, hogy az alján már nem fog fújni a szél (annyira) nekivágtam. Na nem nyílegyenesen ám, hanem szerpentinezve, igaz így hosszabb volt és tovább tartott, de nem gyorsultam fel és jelentősen kíméltem az ízületeimet. Leértem, különösebb gond nélkül, de kicsit elkeserített, hogy nem lett szélcsendesebb az idő, így tartottam az 5-ös átlagot haladtam az első falu felé, ami még igen messze volt, de tudtam, hogy reggelire odaérek.

És valóban a reggelire értem oda. Volt vagy 11 km-re, Itero de la Vega volt a neve. De mielőtt még beértem ide találkoztam egy igazi zarándokszállással. A San Nicolas szálláshelyhez. Ilyennek képzelek el minden régmúltban létező albergue-t. Egy kis kápolna, az út mellett, az egyik végén a „szentély”, a másikban az ágyak és középen az asztalok. Nagyon hangulatos volt, a betoppanásomkor a reggeli rendrakás, mosogatás folyt. Csináltam a kis kápolnáról néhány képet.

Itero de la Vegaban az első albergue jobbra, egyben étterem is volt. Tanulva a tegnapi bevállalt reggeli mennyiségéből, ma csak 1 szendvicset kértem. És elég volt. Most este 6 óra van és eddig bírtam vele és a 2 tejeskávéval. Ja és még ittam egy kávét, amikor megérkeztem Frómistába. Kicsit többet időztem most itt, mint szoktam, ma kb. 45 perc volt a reggeli, a lábápolás, és útikönyv olvasása. Jólesett a pihenő. Végül is nagyon jó időt jöttem eddig, nem mintha sietnem kellene. Mára 25 km-t terveztem, ami ugye nem egy haláli nagy távolság. Nekiveselkedtem a második szakasznak, a ruhámon nem könnyítettem, elviseltem a hosszú pólót. Igazi gabonatáblás területen jártam és hogy nem tudtam csinálni azokat a klasszikus sárga gabonamezős képeket, amelyekkel minden kiadvány elámít, annak az az oka, hogy még május közepe van és nem érett még be a gabona. De nekem így is tetszett!

Beérkeztem a következő faluba Boadilla del Caminoba pont 11 órakor és megszólaltak a harangok. Hatalmas megtiszteltetésnek vettem ezt. Akkor meg még jobban örültem, amikor látván a harangokat a toronyban rájöttem, hogy ezek nem csak a szokásos 11-et akarják elütni, hanem valami hosszabb dologra készülnek. Elkezdtek körbeforogni a harangok a vízszintes tengelyük körül. Eddig ilyet még nem láttam.  Nálunk ugye a harangnyelv kalimpál „oszt jónapot!” Ezek könnyebb, kisebb harangok és meg tudják őket forgatni. A két harang persze nem egy ütemben forgott és ez olyan kellemes összhangott hozott össze, hogy csak na! Amíg el nem hagytam a falut végig szólt a harangzene. De azután megint egyedül maradtam a gondolataimmal és a hátralévő 5-6 km-rel.

Lassan elérkeztem a Kasztilia csatornához. Ez a csatorna egész az óceánig szállította a gabonát a XIX-XX. században. Állatvontatású uszályokkal juttatták el a megtermelt gabonát. Majdnem 100 évig építették, 1753-ban kezdték! 207 km hosszú és 49 zsilippel rendelkezik ezen a 207 km-en. Már 50 éve nem használják erre a célra. Pedig nagyon megnéztem volna, a több száz állatot, hogy hogyan csinálják. Valamikor a Dunán is állatokkal vonatták a hajókat, uszályokat felfelé. Nem lehetett semmi!

Lassan beérkeztem Frómistába, ahol az interneten kinéztem magamnak egy albergue-t, ahol van WIFI (persze csak a ti érdeketekben). Persze nem volt. A vasút állomás mellett a régi raktárat alakították át. Érdekes hangulata van. Láger benyomás, persze azzal a különbséggel, hogy innen bármikor kimehetsz, sőt be sem kell jönni, és nem is hozzák az embert. Amikor meghallottam, hogy téves információn alapul a vélelmem a WIFI-ről, rövid tanakodás után arra jutottam, hogy maradok. A másik két szálláson sem lett volna, sőt a következő faluban sem. Az étterem részben van egy csomó faragott cucc, kiderült, hogy mind Magyarországról származik. 7 euró a szállás és 8 a peregrino menü. Bevállaltam. Nem vagyunk túl sokan, talán ha 5-en lézengünk, de nem zavar.

Kint süt a nap, de árnyékban és bent a barakkban kimondottan hideg van, pulcsis idő. Ma nem fogom felrakni a képeket, mert valami mobilnetes számítógépük van, az meg köztudottan iszonyatosan lassú. Nézegessétek azokat, amelyeket tegnap feltornáztam nektek.

Itt ma 9-kor van takarodó! J

A holnapi tervet még nem tudom, még vitatkozom magammal. Majd kialakul.

Adios!

 FÉNYKÉPEK!

https://plus.google.com/u/0/photos/106590437236988503235/albums/5743106364682559617

 14. nap - Hornillos del Camino - Castrojeriz

Hahó! Már itt is vagyok. Ma felkelt a nap, de úgy rendesen! Majd meglátjátok mennyire!

Én a szokásos időben és forgatókönyv szerint keltem, indultam. Semmi extra nem volt. Az éjszaka nem volt túl kényelmes, az ágy matraca igen rövid volt és kifeküdt. Eldönthettem, hogy a fejem lóg le vagy esetleg a lábam, mindegy túléltem. Néhányan időben indultunk. Hamar letértem az aszfaltról és bosszantott, hogy a napfelkeltét el fogja takarni egy lapos hegy, olyan alakja volt, mint a Badacsonyban. De később mindenért kárpótolt a látvány. Pont akkor értem egy magaslatra, amikor kellett és a távolban, a szélerőművek mögött kezdett valami nagyon komolyan piroslani. Én szemmel jól láttam La Mancha modern ellenfeleit, de a széleslátószögű, kis objektívben semmi nem volt látható. Nem volt hát mit tennem, lemálháztam magam és előkerestem a teleobjektívet. Ha már cipeltem! Megérte az objektív csere. Majd meglátjátok! Sokat kattintottam és fényképésztechnikai szempontból elég gyengék a fotók (ezért majd kapok is a hozzáértőktől), de nem volt szívem kitörölni egyiket sem. Mindenki válogasson kedvére belőlük. Nekem mind tetszik!

A szokásos 4 km/h tempómban haladtam, küzdöttem megint a jobb bokámmal, ma megint nem akart rendesen működni. Azért haladtam, de meglepő módon kimondottan éhes voltam többször is. Tudtam, hogy kb. ½ 9 körül érek Hontanasba és ott majd tudok reggelizni. Már táblák jelezték a vándornak, hogy már csak ennyi és annyi km van hátra a kánaánig. Le is ereszkedtem a faluba (hogy itt minden falvat csak komoly ereszkedés után lehet elérni?!) és az első albergueben magamhoz vettem a napi kalória mennyiségem nagy részét. Elrettentésként a női olvasótábor tagjainak készítettem egy képet. Az a két nagy szendvics nem egy szakasz katonáé ám! Az egyikben tortilla volt, a másikban meg valami hasonló, csak meg volt bolondítva egy kis gombával, meg egyéb mással. Kaja nagyon ritkán szokott rajtam kifogni. Ma megtette. NEM BÍRTAM MEGENNI! Aki ismer az tudja, hogy milyen nagy szó ez. Eddig nem volt gond a két szendvics, de ebből az a tanulság, kezdjünk egy emberi adaggal, ne egy lóéval! Reggel 9-re már két tanulságon is túl voltam. Az első az volt, hogy a teleobjektívet ne a hátizsák aljába csomagoljam el a technikai cuccok közé, hanem legyen kéznél. Mi mindenre fogok ma még rájönni, ha ez így folytatódik!? Reggeli közben csevegés folyt egy német nővel, akivel általában mindig egy faluban töltjük az éjszakát és a dél-koreai 3+1 fős csapattal, akikről az elején olyan információim voltak, hogy tajvaniak. Ők is általában hasonló távokat gyalogolnak mint én. Nem sietnek ők sem. Igazából az úton semmi izgalom nem volt, Sokszor köves, kellemetlen volt a talaj és a néha visszatért a bokafájdalom.

A felüdülést a San Anton romjai jelentették. Lélegzetelállító még ma is, akkor milyen lehetett a középkorban? A kolostort a XII. században alapították és mindig is egy fő zarándokállomás volt. Érdemes itt elidőzni néhány percet. Ha meg még fantáziával is megáldott bennünket a „valaki vagy valami” akkor akár többet is. Ahogy elhagytam San Anton ősi falait, már lehetett látni Castrojeríz települést. Csalóka volt a távolság. Ránéztem az órámra és nem értettem, hogy lehet ez már ilyen közel? De végül kiderült, hogy csak a hatalmas kolostor együttes és a magasban a város felett valamikor uralkodó vár hatására tűnt olyan közelinek. A vár ma már csak gyenge romnak mondható, mert amikor elveszítette stratégiai jelentőségét a helyiek kőbányának használták. Egy hosszú aszfaltút visz végig a településig. Jó hosszú. Mint ahogy a település is. De végre beértem 12-re. Az egyik önkormányzati szállást választottam. Szimpatikus volt és a közelben a főtéren még a városháza WIFI-jét is lehet használni. Remélem nem kapcsolják le estére!

Az albergue adományos alapon működik, a személyzet nagyon kedves. A dormitóriumban 11 db emeletes vaságy van és 8 matrac a földön. Így 30 személyt tudnak elszállásolni. Kellemes, praktikus a vizesblokk, pici társalgó. Szóval semmi extra, praktikum. A mai és a tegnapi 20-20 km után holnap egy picit növelem a távot (24-re), persze csak ha a lábam nem vacakol. Csináltam egy kis dunsztkötést mindkét lábra, bokától lefelé egy kis körömvirág kenőccsel. Ez általában szokott segíteni lehúzni a gyulladást. A többiek néztek, amikor a nylon zacskóba csomagoltam a lábam.

Ma nagyon kellemes, igazi caminos idő volt. Reggel picit hűvös, de a reggeli időszakában már le lehetett venni a hosszú ujjas pólót. Most délutánra már tipikus spanyol meleg zavarta be az emberek a házaikba. A szieszta idő amúgy is szent! Szerencsére, amikor már nagyon meleg volt, nem kellett úton lennem. Jó ez a korai kelés. Több szempontból is!  Elképzelem, milyen tolongás volt a kb. 60 embernek (a többiek eljöttek korábban) a 2 WC-nél és a mosdókban. Ha vége a sziesztának és kinyit újra a bolt, akkor veszek valami kaját estére (a reggeli hatása még mindig tart), és megpróbálom feltölteni a képeket az elmúlt napokról is. Burgosról csinálok egy külön mappát, ott keressétek!

Jó szórakozást!

És ha esetleg 1-2 napig nem jelentkezem, akkor még nem kell ám aggódni!

A fényképek is lassan megérkeztek!

https://plus.google.com/u/0/photos/106590437236988503235/albums/5742436624369657361