19. nap - El Burgo Ranero - Puente Villarente
A nap egy kicsit rövidebbre sikeredett, mint úgy általában. És a napnak pont azt a részét tépte le az élet, amikor a blogot kellett volna írnom. Így az tegnap, azaz 19-én ELMARADT! Na, nem az érdeklődés hiányában – mert az megvolt a részetekről, hanem más miatt. De erről majd később. Ma menetközben azon gondolkodtam, hogy hol tudnék venni egy olyan kínzó eszközt, amellyel magamat tudnám sanyargatni a tegnapi mulasztás miatt? Olyan övre gondoltam, ami belülről van szögekkel kiverve és azt viselném egészen Santiago de Compostelláig. Szent Jakab biztos megbocsátana, de ti is? A helyi sexshopban csak sima korbácsot láttam, szöges nem volt, pedig az lenne az igazi vezeklés!
Ugyan a nap az rövid volt, de megtett táv, az előre eltervezett, kb. 25 km. Hajnalban volt, aki már 4-kor indult! Hogy hová sietett? Lehet, hogy még tegnap be akart érni Leonba. Az olyan 37-38 km és akkor üdén, frissen megérkezik a városba és örül, hogy leteheti a fenekét, már ha lesz hová! Ezzel nem is lett volna baj, ez a magánügy kategóriába tartozik, de az már közügy, hogy hangosan hajnalban a szobában beszélik meg az útitervet. Ami a födémnélküli emeletet tekintve, azt jelentette, hogy nemcsak az a 8 ember hallotta, aki egy szobában volt, hanem úgy mindenki. Jó, hogy nem vagyunk egyformák! Ennek a tapintatos társaságnak köszönhetően már korábban útnak indultam, mint szoktam. Éjszak jó nagy zuhi volt, de reggel ennek ellenére vagy pont azért mert már kieste magát – gondoltam én, bepróbálkoztam a szandállal. Amúgy nem volt gatyarohasztó meleg, sőt kellemetlen hideg volt, így pulcsit is vettem. 13 km után számíthattam csak valami emberlakta vidékre, addig majdnem nyílegyenesen ment az út a közút mellett. Nem siettem, szép kényelmes tempómban hasítottam a sötét hajnalban. Felvettem a járőrtempót és hát ugye tudjuk, hogy az öreg járőr nem rakéta! Néhányan elrohantak mellettem, de nekem nem volt sietős, én ma is csak 25 km-t akartam letudni. Eltelt vagy másfél óra és vetkőznöm és öltöznöm kellett. Szandál cserélése bakancsra, pulcsi le esőcucc fel. Bármennyire is fohászkodtam, nem bírta ki az eső. Szép lassan de kitartóan esett. A kitartására jellemző, hogy csak dél körül tudtam megszabadulni az esőkabáttól és nadrágtól. Nem is nagyon csináltam fényképeket, az elején nem volt miről, később pedig a fényképező a tokjában pihent.
Laza 3 óra alatt megvolt a nap legnehezebb, kietlen szakasza, jött az első kis falu, Reliegos, egy kellemes albergue-val, aminek engem a bár része fogott meg. Szendvics helyett most egy kis sült krumpli, kolbásszal és gombával volt a villásreggeli, ja és persze a kávé tejjel. Miközben falatozom teljes megelégedettséggel, akkor látom, hogy valaki lecserélte az egyik túrabotomat. Pirosnak piros volt az övé is és az enyém is, de a butának feltűnhetett volna, hogy a magasság eltért, a fogója is más. Emlékszem egy francia 4-5 fős csoport ment el, miután én megérkeztem. Azok közül az egyiknek tetszett meg. De akkor miért nem vitte mindkettőt? Tudom én! Gondoltam, csak feltűnik neki a különböző magasság és bevár a következő faluban, de azóta sem láttam a botomat. Ő meg az övét! Azért nyitott szemmel járok itt Leonban – hátha!
A következő kis városka az Mansilla de las Mulas volt. Ezen a szakaszon ismét beért a koreai csapat – tudjátok velük együtt kezdtem és azóta is utol-utol érjük egymást. A lányok előre mentek, de a sráccal, majd 6 km-en dumáltunk. Mindenről. Buszoktól kezdve a koreai szokásokon keresztül, a leendő üzleti vállalkozása ötletéig mindent megbeszéltünk. Addig-addig, hogy meghívott, hogy csatlakozzam a csapathoz egy délutáni közös kajálásra. Ő fog főzni. Szeretem az ázsiai kaját – volt is már benne részem néhányszor – miért ne!
Beértünk a napi célfaluba, Puenta Villarantebe, ami inkább egy pici városkának felelt meg, na nem a mérete miatt, hanem ahogy kinézett, és nyitásra érkeztünk az aznapi szállásra. Előttem ért oda egy kanadai 22 éves srác, akivel szintén több szálláson futottunk már össze. Ő is beszállt a közös kajálás ötletébe. A rituális fürdés, mosás, lábápolás, majd közös bevásárlás – még a szieszta kitörése előtt! Az albergue egész otthonosan volt megcsinálva. Kis étteremmel, kiülő kis helyekkel, pici konyhával, szalonnal. Csináltam néhány képet róla, hogy jobban el tudjátok képzelni. Egy szobában 16 ágy volt és négy szobát számoltam össze. Estére megtelt. Az ára 8 euró volt. WIFI nem volt, de ezt már tudtam az első faluban, mert a tulaj jött és osztogatta az invitáló szórólapokat és már ott megbeszéltük, hogy az neki nem jó bolt, ha van WIFI, mert akkor kevesebben használják pénzért az ő gépeiket. Logikus.
Megtörtént a bevásárlás, megvettük a borokat is, hogy ha esetleg tapadós lenne a rizs, akkor legyen mivel lecsúsztatni – bár később ez kiderült, hogy a koreai konyhakultúra más mint a kínai a rizs tapadását tekintve. Amikor visszaértünk, akkor mondja Alexnek a tulajdonos felesége, aki a „halljakend” volt, hogy nem lehet ám a kintről behozott piát – alkoholt és üdítőt egyaránt tekintve fogyasztani, csak amit ott nálunk veszünk. Jött Alex nevű kanadai srác, hogy gáz van. Ez a szabály ki is van írva a konyhába, de hát mi ott előtte nem jártunk. Sikerült a nővel megbeszélnem (ő csak spanyolul és csak hunglishül), hogy ha ezt a kis mennyiséget megittuk akkor csak tőle fogunk venni. Ő nem tudta, hogy mennyi a kis mennyiség. Mindig csak egy üveget látott az asztalon. Később azért vettünk tőle is 2 üveg bort (nem volt túl drága), hogy örüljön, ja meg mert kellett még!
Neki veselkedtünk a kaja előkészítésnek, 5-en pikk-pakk összesaraboltunk mindent. Nagy adag rizs (ugye ezt nem kellett vágni), virsli és irdatlan mennyiségű hagyma és mindenféle zöldség. A napi húsadagomat ugyan nem fedezte, de összességében nagyon finom volt és laktató. Öntet gyanánt joghurttal lett meglocsolva a zöldséghegy. Csináltam erről is pár képet. Jó hangulatban ment az előkészítés, persze a vörösbor segített ezen rendesen. Nem voltunk szomjasak csak éhesek, amikorra elkészült a kaja. Nagyon egyszerű, de nagyon finom volt. Lehet tőlük tanulni. Nem kapkodtuk el a kajálást eltartott vagy 2 óráig és közben folyamatosan beszéltünk. Angolul. Ami ugye nem kis teljesítmény, aki ismeri az angol tudásomat. De amikor Nagy Sándorról tartottam kiselőadást nekik angolul, akkor már nem lehettem szomjas én sem. Kiderült, hogy az egyik csaj, aki 20-nak néz ki de 30 éves (persze én ezt már megszoktam, mert tudom, hogy 10 évet hozzá kell adni ahhoz amennyinek az ember gondolná őket) megy vissza a Himalájába doktorkodni.
Szóval jól eltelt az idő és összességében megittunk 8 üveg vörösbort öten, azért csak öten mert a koreai srác vallási okok miatt antialkoholista. Kicsit elálmosodtam. Úgy döntöttem, hogy a blogírás megvár, elküldeni amúgy sem tudnám, úgyhogy így jártatok. Ezért mondtam az elején, hogy kicsit rövidebbre sikeredett ez a nap. Éjfélkor felébredtem. Reggel derült ki, hogy a többiek hasonlóan tettek, mint én.
Mivel mára csak 12-13 km maradt Leonig ezért csak később indultam. Meg vasárnap is volt!
A fényképek:
https://plus.google.com/u/0/photos/106590437236988503235/albums/5744623844392429537
