11. nap - Belorada - Agés
Azt hiszem az eddigi legnehezebb napon vagyok túl. De visszakanyarodnék még a tegnap estéhez egy pillanatra.
½ 8-tól volt a közös vacsora az albergue 36 fős éttermében. Nagyon ügyesen üzemeltetik ezt az egész intézményt. Természetesen teltház volt, sőt még a földszinten is kellett néhány embernek teríteni a lenti zarándokok konyhájában. De ez senkit nem zavart. Tehát majdnem mindenki benevezett a 10 eurós 3 fogásos, vörösboros vacsorára. A mi asztalunknál 7-en ültünk 3 német (jellemző a német fölény), 2 amerikai nő, 1 holland férfi és én. Eleve úgy ültették az embereket, hogy legyen közös nyelv. Ez természetesen az angol volt. A kiszolgálás kicsit lassan ment, mert mindenki 4 féle étel közül választhatott, persze fogásonként. De elütöttük az időt borozgatással (ha elfogyott az üvegből, már jött a következő) és beszélgetéssel. Kiderült, hogy a két amerikai nő látta a The Way c. filmet és ennek hatására jött át Európába, erre az útra. Jellemző! És talán az is, hogy a mai kaptatót kihagyták és busszal mentek el Burgosba, ami ugye földi, halandó zarándok számára minimum 2 nap. Hát, nem vagyunk egyformák. A vacsora után, 10-kor igazán jólesett a lefekvés, tudtam élvezni a vízszintet.
Ha esetleg az este még úgy döntöttem volna, hogy csak később indulok ezt a hajnal felülírta volna. Megint volt egy trombitás az éjszakai szuszogós kórusban. Ha lett volna vizipisztolyom…! Reggel 5-kor a szokásos tajvani 4 fős csapat (ők azok, akik mindig korán kelnek,de csak 1 óra múlva indulnak, ezt már SJPdP óta megfigyeltem) és még 2 -3 német kellő tapintatlansággal zörgött, csörgött, nyitva hagyva az ajtót, stb. szóval csinált egy kis ébresztőt. Így ¾ 6-kor már kopogtam a túrabotokkal a szűk, kis – régen főutcán – ma már természetesen csak a zarándokok „főutcáján”. A jelzéseket elég könnyen megtaláltam sötétben is a városon kívül is, volt ennél már sokkal bonyolultabb is.
Volt néhány kisebb falu, amin áthaladtam, az elsőnél – Tosantos – már világos is volt. Közben szép lassan emelkedett a terep, de szinte észrevehetetlen volt, csak onnan tudtam meg, hogy amikor Villafranca Montes de Oca-ba értem már 945 méteren jártam a reggeli 772-ről. Itt egy jó kőkemény reggelit vettem magamhoz, ami meghaladta a minden eddigi mértéket. Kezdtem 1 kávéval és két vaníliás buktafélével. Már indulni akartam, amikor kihozták a konyhából a nem tudom mit, de nagyon jól nézett ki. Krumpli volt tojással egy serpenyőben összesütve, de hogy mi volt még benne azt nem tudom, de nagyon finom volt. Megkérdeztem én a nevét, de 2 ember 2 félét mondott és nemhogy a kettőt, de még az egyiket sem tudtam megjegyezni. De majd kiderítem. Tehát, éhes hassal már nem voltam, indulhattam a „csúcstámadásnak”. Azt hittem sokkal zordabb lesz. Elég hamar felértem, bekapcsoltam a terepfokozatot. Nem volt szép a táj, nem tetszett. A csúcs után, ahol a szokásos szerelvényigazítási szünet (zokni) tovább indultam ki volt írva, hogy San Juan de Ortega csak 9 km. Ohh, mit nekem, csak 9 km! Semmiség! Gondoltam ekkor még. Az elején még volt is egy kis izgalom, lejtő, majd vissza ugyanarra a szintre, de később monotonitás. Így még utat nem utáltam. Ráadásul elkövettem egy óriási baklövést. Tegnap este vettem egy üveg bort és csináltam belőle fröccsöt. Gondoltam én milyen jó lesz az! Hát valamiért csak isszák a fröccsöt az emberek. Talán szomjoltásként. Hamar rá kellett jönnöm, hogy ezért nem! Egyre jobban kellett a folyadék minél többet ittam belőle. Sima vizem meg ugye nem volt, hála a világi nagy ötletemnek. Monoton út, folyamatos szomjazás és tudtam, hogy nagy valószínűséggel itt a hegyháton iható vizet nem fogok találni, így beosztással kellett élnem. Ráadásul iszonyatosan elálmosodtam. Már arra is gondoltam, hogy hunyok egyet az árnyékban, de meggyőzött ennek ellenkezőjéről, hogy később nagyobb lesz a hőség. Úgy ásítoztam, hogy szó szerint az egyiket abba sem hagytam már jött a következő. 4-es egységekben szakadt rám az ásítás. Próbáltam kitalálni, hogy mennyi lehet még hátra? Így utólag aránylag jól belőttem. Ritkán van ilyen érzésem, hogy mikor lesz már vége ennek az útnak? Néha hosszú távú vezetésnél kap el ilyen, persze ott nem a bor hatására. Életem első ilyen élménye Makedóniában volt egy hajnalban, szűk, hegy oldalában függő utak, felüljárók alagútban és hosszú-hosszú kilométereken át. Ezt éreztem most is, csak most az alagutat én építettem magamnak azzal a hülye fröccsel. Nem javaslom senkinek. Napközben víz, este legyen bor. És az arány megmarad, csak nem szenved tőle az ember. Szóval ilyen buta módon kitoltam magammal. Ebből is tanultam.
A hegycsúcson volt egy emlékmű, ami a Spanyol Polgárháborúban kivégzettek emlékére állíttatott. A monoton úton először is összeszedtem azokat az ismereteket, amivel rendelkezem erről az időszakról, benne a Condor Légiót, az internacionalista csapatokat, a szovjetek és németek hozzáállását, a szívvel, lélekkel küzdő angol, amerikai, francia és ki tudja még hány országból érkező önkénteseket, az egyházi áldozatokat, amelyet a köztársaságiak idiótizmusa okozott, Frankó tábornok puccsát, majd 40 éves uralmát, a megtorlást, a spanyolok fejlődésének visszafogását ez időszak alatt…. Ezeken és a háború, kivégzések, megtorlások baromságán elmélkedtem, így addig sem kellett a hátralévő útra és a szomjúságra gondolnom.
Amikor végre megjelent San Juan de Ortega felvirultam. Ott már bíztam benne, hogy van iható víz! És volt. Sivatag utáni oázis érzetem volt. Sokan itt hosszabb időt töltöttek el, én csak tevét imitálva kiittam a kutat, majd indultam a kb. 4 km-re lévő Agésbe ahol kinéztam magamnak a szállást. Ahogy a faluba beér az ember mindjárt az elején van egy magánszállás. San Rafael a neve. Nem is albergue ez, hanem egy mini panzió. 4 ágyas szoba saját fürdőszobával, angolul nem tudó, de azért mindent megértő és elmagyarázni tudó személyzettel. Le a kalappal. Rendes párna és takaró! Hoppá! És mindez 10 euróért. A földszinten van egy kis étterem ahol az esti menüt szintén egy tízesért elfogyaszthattuk. A választhatóság és minőség, mint tegnap este. 3 fogás bor. Finom volt.
A szállásra való beérkezést (½ 2) követően a szokásos fürdés, mosás után dobtam egy hátast, lefeküdtem aludni, pedig ez nem jellemző rám. Igazából nem aludtam, mert azért elég nagy volt a jövés-menés, de relaxáltam kb. 1,5 órát. A lábamat azért megviselte a tegnapi 30 km és a mai 29, ami sokkal rosszabb volt. Olyan fáradt volt a lábam, hogy néhány percenként rángatózott. A kis pihenő jót tett azért. Felkelés után szórakoztam egy kicsit a nettel, mert volt ugyan wifi-m, de nem igazán jutottam ki vele a netre, majd egy idő után onlineba kötöttem az internetet és akkor már feljutottam a világhálóra. Persze ott mindenkinek útban voltam ezért offline-ban írtam meg a blogot és majd most este próbálom feltenni. Ma sokkal kevesebb kép készült, egyrészt mert ingerszegényebb, monotonabb volt a környezet, másrészt én voltam nagyon enervált!
De majd holnap! A tervem, hogy eljutok Burgosig, csak 24 km, és egy korai indulással még a nagy hőség előtt ott lehetek. Nem találtam olyan szállást (még) ahol lesz wifi, de majd alakul. Tehát ha holnap esetleg nem jelentkezem, akkor nem elvesztem, csak technikai a probléma!
Mára ennyi, mert fáradt vagyok!
A képek:
https://plus.google.com/u/0/photos/106590437236988503235/albums/5741358675484080113
